Isten tenyerében

A legidősebb májtranszplantált beteg története

2018.május 31-én éjjel fél kettőkor csengett a telefon és félóra múlva már ott is állt a mentő a kapu előtt. Amint robogtunk a transzplantációs klinika felé fejemben keveredtek a várakozás, az öröm és a félelem érzései, hiszen nem mindennapi az, hogy valaki 75 évesen új májat kap. Imádkoztam, hogy sikerüljön, hiszen ez volt a harmadik riasztás ésaz egészségem rohamosan romlott. Amikor már a klinikai ágyon várakoztam, átvillantak agyamon életem különböző szakaszainak képei, a jó és a rossz, a felemelő és a lesújtó, a boldog és az elkeseredett pillanatok. 

Hatnapos voltam, amikor meghalt apám. Ezt csak 71 éves koromban tudtam meg, mert sokáig azt hittük, hogy Szibériába vitték. Ahogy múltak az évek, anyám egyre jobban összetört, és nekem gyerekként kellett a támaszává válnom. Így hamar felnőttem és megtanultam, hogy az élet nem egy rózsakert. Persze később azt is megtanultam, hogy nagy akaraterővel azzá lehet tenni. 

A sztálinista évek alatt rengeteg meghurcoltatásban volt részünk, és talán ennek tudható be, hogy 18 éves koromra, amikor már az innsbrucki magyar gimnáziumba jártam, tele volt az epém kövekkel. Meg akartak operálni, de akkor ez még egy 25 centiméteres vágást jelentett, és egyre halogattam. Bécsi egyetemi éveim alatt heti rendszerességgel voltak rettenetes fájdalmaim, de a nagy szegénység és néha éhezés ellenére is szereztem egy mesterfokot evangélikus teológiából. Egy év angliai és két év bécsi szolgálat után jelentkeztem a Berkeley (Kalifornia) egyetemre, ahol két és fél évet töltöttem és tanulmányaim mellett a magyar tanszék asszisztenseként kerestem a kenyerem. (Angolul úgy tanultam meg, hogy bécsi egyetemi éveim alatt a nyári szünetekben kimentem Angliába egy gazdag családhoz cselédnek és minden este bemagoltam 60-80 szót.) 

Kaliforniai tartózkodásom vége felé egyszer éjjel háromkor csengett a telefon és Japánból keresett egy ismeretlen német úr. Egy pár amerikai újságban jelentek meg cikkeim a nők foglalkoztatásáról, ő olvasta ezeket, és meg szeretett volna ismerni. Három nap múlva késő este kimentem elé a San Francisco-i repülőtérre. Akkor mondta, hogy a genfi Evangélikus Világszövetség egyik igazgatója, és munkatársat keres. Kezembe nyomott egy 15 oldalas tanulmányt, kérte, hogy olvassam el, és jöjjek másnap reggel ismét a repülőtérre. Mondanom sem kell, hogy mire Berkeleybe értem és elolvastam az anyagot csak három órám maradt az alvásra. Másnap reggelre már német precizitással körbe telefonálta tanáraimat és beszélgetésünk után megkérdezte, hogy szeretnék-e az Evangélikus Világszövetség női osztályának igazgatója lenni. Gondolkodási időt kértem, de végül elfogadtam a felkérést. Így kerültem Genfbe, ahol egy teljesen új élet várt rám. 

Munkám öt kontinensre terjedt ki és közel 50 országban dolgoztam. Ez többnyire szemináriumok és konferenciák szervezését és lebonyolítását jelentette. Nagyon érdekes és tanulságos évek voltak ezek, melyek alatt rengeteg szépet, de rengeteg szenvedést is láttam. Indiában például tanúja voltam annak, hogy hajnalban hogyan szedik össze és dobják egy teherautóra azokat, akik az éjszaka folyamán a járdán – ahol hajléktalanként éltek – meghaltak. Azóta még inkább tisztelem a néhai Teréz anyát, aki ilyen körülmények között adott vigaszt és szeretetet a szenvedő embereknek. 

Az Evangélikus Világszövetségnél eltöltött 9 év után szerettem volna munkát vállalni az ENSZ-nél ezért munkám mellett még egy diplomát szereztem a genfi egyetemen szociálpolitikából. Így kerültem először az UNICEF-hez, majd 21 évre a Nemzetközi Munkaügyi Hivatalhoz. Itt alacsony szinten kezdtem, de sikerült fokról fokra előre lépnem és diplomáciai státuszban mentem nyugdíjba 2003-ban. Alig vártam ezt a pillanatot, mert tudtam, hogy akkor végre hazatelepülhetek svéd férjemmel. Amikor ugyanis megkérte a kezem, azt mondtam, hogy először ő válaszoljon arra a kérdésre, hogy nyugdíjas korunkra hajlandó lenne-e velem Magyarországra költözni. Amikor igennel válaszolt, akkor fogadtam el a kérést. Szerető, megértő férj lett és boldog éveket éltünk még a vége felé is, amikor az Alzheimer-kór már rányomta bélyegét és el is vitte őt a múlt nyáron. 

Nagy élmény és boldogság sok-sok év után újra itthon élni, hiszen haza csak egy van. Életutam talán könnyűnek és sikeresnek tűnik, de nem volt tövisek nélkül. A fent leírtakat sok szenvedés is kísérte, de nem adtam fel. 

Az 1990-es években kiújult az epeproblémám és végre kivették az epehólyagomat. A problémák azonban folytatódtak és itt Budapesten derült ki, hogy májam egyre inkább felmondja a szolgálatot. 2015 körül már 700 és 900 között mozgott a gamma-GT-értékem és sok kórházi tartózkodás után kiderült, hogy már csak a transzplantáció segíthet. Nagyon hálás vagyok, hogy a klinika vállalta ezt a műtétet 75 éves koromban. Nem mondom, hogy nem féltem tőle, de a klinika fantasztikus orvosai és ápolói mind a műtét előtt, alatt és után olyan szakértelemmel, odaadással és szeretettel gondoztak, hogy eszembe jutott az, amit életem során sokszor megtapasztaltam, hogy nem lehet mélyebbre esni, mint az Isten tenyerébe. 

Hat hónappal később egy reggel azért imádkoztam, hogy adjon Isten egy lehetőséget, hogy megháláljam a jóságát. Este bekapcsoltam a televíziót és „véletlenül” a Kék fény című adás zajlott. Itt mutattak be egy apát, aki egyedül neveli két kisfiát, öt és fél, valamint majdnem kétévesek voltak, miután a felesége megölte középső kisfiukat. Most az asszony 11 éves börtönbüntetését tölti, a család pedig akkor egy romos házban élt konyha és fürdőszoba nélkül, a budi a kert végében volt. Ez volt a jel. Öt percen belül küldtem egy e-mailt a televíziónak és kérdeztem, hogy hogyan tudnék segíteni. Két nap múlva válaszolt a Kék fény egyik riportere, akivel még karácsony előtt elmentünk a családhoz Dél-Dunántúlra egy borítékkal és karácsonyi ajándékokkal. Azóta már többször voltunk ott és boldog vagyok, hogy már van konyha és fürdőszoba, már csak az ajtók hiányoznak. A két kis szöszi fiú pedig szépen fejlődik, de az idősebbnél, aki látta, hogy mi történt, a trauma megmaradt. 

Az ilyen helyzeteket látva értjük meg, hogy milyen kegyelemben van részünk azáltal, hogy egy ismeretlen donor lehetővé tette túlélésünket. Tavaly ősszel, amikor részt vettem a Képzett beteg program, melyet a Magyar Szervátültetettek Szövetsége szervezett Monoron májtranszplantáltak számára, megerősítette bennünk azt a tudatot, hogy az a hatalmas ajándék, melyet egy donortól kaptunk nem csak hálára, hanem felelősségre is kötelez. Felelősségre egyrészt magunk és egészségünk iránt, másrészt azért, hogy meghosszabbított életünkkel szolgálni tudjunk másokat, hogy ők is megtapasztalhassák Isten tenyerének melegségét. 

Zabolai Csekme Éva 

Megjelent a Szervusz újság 2020/1. számában.