Hozzon bármit is az élet…

Nehéz megszólalni, és írni arról az életről, ami egészen 2022. május 3-ig egy csoda volt, tele boldogsággal, szeretettel és szerelemmel… és mindez pillantok alatt pokollá változott. Mindig tudtam a halálról, hogy az az egy biztos dolog van az életben, más nem, de soha meg nem fordult a fejemben, hogy ez velem megtörténhet, pedig mindenki ezt gondolja és hiszi…

Nem így van, az élet kegyetlen tud lenni.

2012-ben engem elsodort a villamos. Éppen akkoriban kezdtünk ismerkedni a férjemmel. Én 24 éves voltam ő 28. Szerencsére túléltem a balesetet, megúsztam egy törött állkapoccsal és pár törött foggal. Akkor már tudtam azt, hogy miatta éltem túl, és neki köszönhetem, hogy a sors így akarta. 2013-ban megkérte a kezem Spanyolországban, a tengerparton, a születésnapomon.

Egyszerűen leírhatatlanul csodálatos és felejthetetlen nap volt. 2015. augusztus 8-ra kitűztük az esküvőnk napját… Mindent megbeszéltünk, mindent közösen szerveztünk, de ez az egész kapcsolatunkra is jellemző volt. Megvoltak a közös terveink már a legelején, és szépen úgy is haladtunk, ahogy azt elterveztük. Mondhatni, tökéletes volt minden. 2016-ban pedig megérkezett hozzánk a legnagyobb csodánk, a kicsi lányunk. Ám 2019-től beköszöntek a tragédiák, elvesztettük a második babát, majd 2021-ben a harmadikat is, és aztán ez év májusában elvesztettem a legerősebbet, Őt, a páromat.

Elsején még a szülinapját és anyák napját ünnepeltük. Aztán két nap múlva (a férjem) előbb hazajött a munkahelyéről, mert fájt a feje. Este 9-10 körül – a lányunk pont elaludt – ő kiszólt a hálóból, hogy vigyek neki lavórt, mert hánynia kell. Egyszer melege volt, egyszer fázott. Hívtam az ügyeletet és a mentőt. Kijöttek, megvizsgálták, semmi különöset nem találtak, de mondták, hogy azért beviszik a kórházba. Borzalmasan megijedtem, de még akkor se gondoltam arra, hogy akkor fogom utoljára nyitott szemmel látni és hallani a hangját. Reggel már azzal hívtak, hogy hajnalban elvesztette az eszméletét, és átszállítják az idegsebészetre, ugyanis egy vérrög elzárta az agyi központot. Ott eltávolították a vérrögöt, és átmosták az ereket, de már nem tért magához. Onnantól kezdve vége volt mindennek. Ennyi volt, véget ért a boldogság, a tervek, a csókok, az ölelések. Az, hogy szervdonorrá vált, se az ő döntése nem volt, se a miénk. Erre törvény van, amiről egész idáig nem tudtunk. Őszinte leszek, én akkor, abban a pillanatban nem akartam a donációt, és az anyukája sem. De megtörtént, és nem tudtunk ellene mit tenni. Most azonban azt mondom, hogy borzasztóan büszke vagyok rá, és nagyon bízom abban, hogy akiknek segített, azok mind megérdemelték, és megbecsülik az új életüket. Remélem, hogy amit tőlem és a lányunktól elvett az élet, azt valahol valaki visszakapta. Ebben az egyben bízom, és ebbe kapaszkodom.

Nekem akkor és most is nagyon nagy erőt ad, hogy itt van a lányunk, különben nem tudnék itt lenni, mindezt leírni. Életben tart, és értelmet az életemnek, különben nem bírnám ki, hogy álmainkból és mesebeli életünkből semmi nem maradt. Újra kell építenem mindent magamban és magam körül, ami borzasztóan nehéz, de muszáj, és jól kell csinálnom.

Minden nap, minden másodpercben gondolok Rá, és soha el nem felejtem. Hálás vagyok minden percért, amit vele tölthettem. Csodálatos ember volt, hatalmas szívvel. Hozzon bármit is nekem, nekünk az élet, ennyire szeretni, mint amennyire ŐT szerettem és szeretem, biztosan nem fogok senkit, amíg élek.

Szabó Viktorné

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2022/2. számában jelent meg.