A mosoly mögött

Ma Magyarországon több mint 1100 májtranszplantált él. Ezeket a szervátültetéseket egyedül Budapesten, Semmelweis Egyetem Baross utcai Transzplantációs és Sebészeti Klinikáján végzik.

A gyógyult betegek utógondozására két kezelő orvos jut, két asszisztenssel. A pandémia idején a májambulancia végzi a betegek és az ott dolgozók PCR-szűrését is. Volt olyan időszak, amikor az egész asszisztenciát egyedül látta el valaki, aki angyali kedvességével még ezekben a feszültséggel teli hónapokban is meg tudta nyugtatni a betegeket. Ő Barta Krisztina.

A mi kedves-szigorú, makacs Krisztinánk az ambulanciáról

Amikor 14 évesen pályaválasztás előtt álltam, már tudtam, hogy az egészségügyet fogom választani. Mindig nagy volt bennem a segíteni akarás. Édesanyám próbált lebeszélni róla, de mivel mindig is makacs voltam, nem hagytam magam. Már csak azért sem. Akkor ez még negatív tulajdonságaim közé tartozott, de mára ez a makacsság sok nehézségen átlendített. Ha valami nem sikerült,- legyen az egy vérvétel – addig gyakoroltam, amíg nem lett tökéletes.

Még az iskolában volt egy felhívás, hogy jelentkezni lehet a Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikájára dolgozni. Már hallottam a szervátültetésről, tanultunk is róla, de itt szembesültem ténylegesen vele. Mikor elmentem megnézni, végig vezettek a klinikán, ahol – az eddigi gyakorlati helyekhez képest – sokkal modernebb felszereltséggel találkoztam. Nagyon megtetszett, hogy a szervátültetés miatt valami pluszt is jelent a klinika, az embereknek visszaadott életet. Így boldog voltam, hogy felvettek dolgozni.

Meglepetésemre itt találkoztam dr. Péter Antallal és dr. Végső Gyulával, akiket már korábban a gyakorlati időm alatt megismertem. Jó volt ismerős arcokat is látni. Először a sebészeti osztályon kezdtem. Néhány májtranszplantált betegre már a kezdetektől fogva emlékszem, pedig ennek huszonöt éve. Sok jó emlékem van erről az időszakról. Néhány év után azonban úgy éreztem, hogy váltani kellene, más területeket is megismerni. Így elmentem egy dialízis központba dolgozni. Azt is szerettem, bár teljesen más volt, mint a klinikán az osztályos munka.

Pár év múlva azonban érkezett az az idő, amikor a magánélet kapott nagyobb szerepet. Megszületett a lányom Lili. Így három évet otthon voltam vele, és kiteljesedtem, mint anyuka. Ezzel lett egész kerek minden az életemben.

Amikor letelt a GYES, egy műszakos állást kerestem.

Visszasodort az élet a Transzplantációs és Sebészeti Klinikára, a sebészeti ambulanciára.

Az ott eltöltött évek alatt időnként átjártam helyettesíteni a májambulanciára, mikor az ott dolgozó kolléganő szabadságon volt. Így, amikor oda kerestek még egy asszisztens – az akkor érkező új doktornő mellé -, evidens volt, hogy engem kérnek fel. Viszont a főnővér kérdésére akkor nemet mondtam. Nem akartam otthagyni a sebészeti ambulanciát, jól éreztem magam ott, ahol voltam.

De a makacsságom nem hagyott nyugodni, otthon sokat rágódtam ezen. Végül elővettem egy papírt, és elkezdtem írni, hogy mi szól ellene és mi mellette. A család is pártolta, hogy új helyzeteket, új lehetőségeket ismerhetek meg. Reggel bementem Sandil doktornőhöz, és megkérdeztem, hogyan képzeli el a közös munkát. Beszélgettünk kicsit, szimpatikusak voltunk egymásnak, és egyféleképpen gondolkodtunk a feladatok elvégzéséről is. Így kerültem át a májambulanciára.

Tényleg kihívás volt a kezdeti időszak, de nagyon izgalmas is.

Minden nap más érdekes feladatot hoz számomra. Van, amikor csak általános vizsgálatokat végzünk, vérvételekkel, de van, hogy éves kontrollra jönnek a betegek, vagy éppen a várólistához adjuk ki a vizsgálati kérőlapokat. Keddenként bizottsági ülésen is jelen vagyok, ilyenkor teszik fel várólistára a betegeket.

Érzelmileg is minden nap más. A frontosabb időszakok sok sírást hoznak, mert nagyon érzékenyek a betegeink. Van, aki depressziós, nem tudja feldolgozni, hogy meghalt valaki, aki által ő tovább élhet. Sokan évek múltán is küzdenek ezzel a problémával. Olyan esetünk is volt, hogy a pszichológus által tudtuk meg, mi is a valódi probléma. Ő írta le, hogy még várólistás korában öngyilkos akart lenni, mert nem akarta a műtétet, csak nem merte bevallani. Aztán vannak vidám napok is nevetésekkel, sikerélményekkel. Mindenkinek ismerjük a személyes történetét, örömét, bánatát. Bíznak bennünk, és megosztják velünk a történeteiket.

Sokan azt mondják, szigorúak vagyunk.

Ez így igaz! Ugyanis ez a betegek érdeke. Van, aki rossz néven veszi, hogy felsoroltatjuk a gyógyszereit, pedig bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy azt álmából felébresztve is tudnia kell, mit és mikor kell bevennie. Ismernie kell a szabályokat. A pontos időben való gyógyszerbevételt és azt a pár tiltott ételt, ami módosíthatja a gyógyszereket. Emlékezetes példa, amikor egyszer nem tudtuk elképzelni, hogy a páciensnek mitől nem áll be a gyógyszerszintje. Behívtuk a hozzátartozóját is, és kikérdeztük. Akkor derült ki, hogy a beteg minden este megeszik két grépfrútot – ami tiltott, mert durván befolyásolja a gyógyszerszintet. Ő úgy emlékezett, hogy az tesz jót neki. A folyosón várakozva sok, hasonlóan téves információt adnak át egymásnak a betegek. Egy ilyen alkalom volt, mikor megkérdezték, hogy valóban lehet-e sósavat inni, mert egy beteg ezt ajánlotta nekik (A sósav szájüregbe való jutása halálos szövetkárosodáshoz vezethet – a szerk.). Mindig kérjük, ha valamit nem értenek, inkább telefonáljanak. Még annak a tudatában is ezt tanácsoljuk, hogy sokan szinte mindenért minket hívnak, mert nem bíznak a szakrendelőkben.

Tavaly ezek a telefonok még jobban megszaporodtak és a legnagyobb kihívás érkezett el az életemben.

Egyedül maradtam egy világjárvány közepén a két doktornőre, az egész májambulancia asszisztenciáját egyedül vittem. Reggel fél hétkor már bent voltam, átöltöztem a védőruhába. A klinika a saját betegeinek, dolgozóinak a covid szűrését is a májambulancia végzi. Majd a két doktornő aznapi betegeinek kartonjait készítettem elő, és leültem a vérvételekhez. Napközben ingáztam a két rendelő között. Mosolyogva beszélgettem a betegekkel, hogy ők ebből minél kevesebbet vegyenek észre.

Lelkiekben is megviselt ez az időszak, hiszen én is aggódtam és féltem a vírustól. Tartottam attól is, hogy a tömegközlekedésről, vagy a klinikáról hazaviszek valamilyen fertőzést a családomnak. De ez miatt soha nem fordult meg a fejemben, hogy otthagyjam a klinikát. Annak is köszönhető ez, hogy két olyan orvossal dolgozom, akik naprakészek az új koronavírussal kapcsolatban. Így jobban beleláttok én is a hatásmechanizmusába, és kevésbé félelmetes számomra.

Hamar belelendültünk ebbe a másfajta betegellátásba.

Az oltás után pedig már nagyobb biztonságban is dolgozhattunk. A járvány elején az ambuláns betegek létszámát igyekeztünk csökkenteni, csak a frissen transzplantált beteg jött kontrollra, vagy akinek panasza volt. Gerlei és Sandil doktornők nagyon sokat dolgoztak a klinika higiénikusaival és vezetőségével azon, hogy a fertőzést kiküszöböljék, a lehetőségét minimálisra csökkentsék. Igyekeztünk a betegekkel telefonon tartani a kapcsolatot, ellátni őket recepttel és jó tanácsokkal, ha arra volt szükség. Lelkiekben sok embert nagyon megviselt a vírus jelenléte és a bizonytalanság. Féltek, meg voltak rémülve, és a mai napig vannak olyanok, akik nem mernek kimozdulni a lakásból, még vásárolni sem. Mást kérnek meg ezekre a munkákra. Próbáljuk őket ésszerűen felvilágosítani, hogy ez a bezártság sem tesz jót, és a boltból akár másik ember is hazaviheti a vírust. Van, akit nem tudunk meggyőzni erről, még kontrollra sem jár.

Mikor megjelent az első oltás, új probléma is jött vele.

Kaphatják-e a transzplantáltak és főleg a frissen transzplantáltak? Még több telefonhívás érkezett, majd mikor bejött a többi oltás, akkor az újabb kérdés, hogy melyiket adassák be. Nagyon gyorsan kialakult a két tábor: az oltást sürgetők és az elutasítók. Mi mindig felvilágosítunk mindenkit, hogy az élete a tét. De van, akit nem tudunk meggyőzni. Volt olyan is, aki csak azért oltatta be magát, mert a munkája miatt muszáj volt, egyébként nem tette volna. A másik tábor pedig ma már mindent megtesz, hogy a harmadik oltást is megkaphassa. Erről mindig az aktuális tudásunk szerint adunk információt.

Egy-egy ilyen rendkívüli nap után nagyon fáradtan érek haza, és ha csak tehetem, az olvasásba, a fantáziavilágba menekülök.

Szeretek olvasni, főleg a skandináv krimiket, de igazából, ami kicsit is felkelti az érdeklődésemet, azt elolvasom. Legyen az bármilyen regény. Mindenevő vagyok. De nem csak a könyvek terén, hanem a filmekben is. A lényeg az, hogy elrepít egy fantáziavilágba, szabad vagyok. A lányomat is ezért kísérem el sokszor, mikor lovagolni megy. A természet és az állatok között lehetünk – akiket imádok -, az pedig ott vagy a vadasparkban/lovas tanyán stb. van belőlük bőven. Ló, kutya, macska, és ha szerencsénk van, még őzeket is látunk.

A legnagyobb szabadságomat az utazás jelentené, és ezért is várom nagyon a járvány végét. Minden vágyam és álmom, hogy eljussak Indonéziába, a Távol-Keletre. Minden vonz, ami ezzel kapcsolatos. Ételek, tárgyak, maga az egész spiritualitás.

Sokan kérdezik, hogyan tudok mindig kedves és segítőkész lenni. Talán ez is ebből a hitvilágból származik. Ezt próbálom átadni a betegeinknek is.

Ahogy kedvenc íróm mondta:

„Az élet mindig kivárja a válságot, hogy aztán a legcsodálatosabb oldaláról mutatkozzon meg.”

Paulo Coelho

Krisztina szavait lejegyezte: Nagy Mara

Fotók: családi archívum; Nagy Mara

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2021/2. számában jelent meg.