Mara világa – Az unokám (a harmadik)

Egy márciusi napra ébredtünk, a nap fakón sütött, az ukrán háború hírei tömegével érkeztek az interneten, és a rádión keresztül. Az én szívem azonban dalolt, a két lányommal beszéltem videón. Vica Debrecenből jelentkezett be, Liza nagy pocakkal Mezőtúrról, az utcáról. Éppen lerakta a gyerekeket az óvodában, és sétált haza, bár már mindenórás kismama volt. 

A mi életünkben ennek még nagyobb jelentősége van, mint egy átlag családban. Az unokák nekem az életet jelentik. Még májtranszplantációs várólistás voltam, amikor Liza az első gyermekével, nagyon fiatalon teherbe esett. Rendes fiút talált magának, én pedig kicsit megnyugodtam akkor, ha velem bármi történne, ő nem marad egyedül. Bennem pedig tartotta a reményt, hogy ha erős leszek, láthatom megszületni és felnevelkedni a gyermekét.

S a pozitív gondolatok, az élni akarás valóra váltotta az álmot, teljesült.

A májtranszplantációm után öt hónappal megszületett az első unokám, Zalán, és rá három évre ismét a karomban tarthattam egy csöppséget, a másodikat, Lilient. Most pedig vártam a harmadik leányzót, és már én is türelmetlen voltam, hogy mikor ölelhetem magamhoz az új kis jövevényt. 

Jókedvvel búcsúztunk el, mindenki ment a maga dolgára, én meg tovább horgoltam, gyártottam a legújabb kreálmányaimat. Gondolataimat egy furcsa érzés szakította meg, és hirtelen megint eszembe jutott a kismamánk. Hívtam, de nem vette fel a telefont, így újra hívtam, de ismét sikertelenül. Nem estem kétségbe, hiszen ez nála sűrűn előfordul, mindig visszahív.

Kicsit nyugtalanított azonban az a gondolat, hogy remélhetőleg nem otthon kezdődött el a vajúdás, mert nagyon szeretett volna otthon szülni. Már egy hete elég erős jósló fájásai voltak, mindig azt hittük, hogy elindult a szülés, de aztán leállt a folyamat. Váratlanul a férje csörgött vissza egy rövidet. Gondoltam, visszahívom, de nem vette fel, vagy foglalt volt. Innentől már ideges lettem, hogy valami baj történt.

Hosszú percek teltek el, amiket órának éreztem, mire sikerült elérnem. A vejem kicsit idegesen szólt bele a telefonba, és közölte, megszületett a baba. Pár másodpercnek el kellett telnie, mire felfogtam, hogy mit mondott. Hiszen másfél órája még beszéltünk a lányommal, semmi jel nem utalt arra, hogy szülni fog.  

Rohantam be hozzá a kórházba. Kijött az előtérbe, és mosolyogva mutatta a baba képét, aki formás kis szájával csücsörített. Egy kis málnafolt virított a homloka közepén. Pont olyan, mint az édesanyjának volt csecsemőkorában. Láttam Lizán, hogy fáradt.

Ő viszont azt láthatta rajtam, hogy mennyire türelmetlen vagyok, szeretném hallani, mi történt, így elkezdett mesélni.  

Mikor tőlem elköszönt, hazafelé menve érezte, hogy valami elkezd folyni, nem túl nagy mennyiségben, de ahhoz elég volt, hogy átáztassa a nadrágját. Otthon látta, hogy vérzik, és valami vizes folyás látszott a fehérneműn, de azt gondolta tágulási vérzés, ez még belefér. Elkezdett rendet rakni, elindította a mosógépet, ekkor kezdett el fájni a medencecsontja. De annyira, mintha épp eltörné valami külső erő.

Hívta a férjét, hogy jöjjön haza, mert szerinte baj van. Hullámokban jött az iszonyatos fájdalom, a tusolóból már nem tudott kiszállni, csak ordítani. Nagyon félt, hogy valami nagy baj van, meg sem fordult a fejében, hogy vajúdik, mert fájások nem voltak, csak a csontfájós hullámok, amiket nem bírt ki ordítás nélkül. Közben megérkezett az apósa autóval, és hárman??? elindultak a kórházba.

Pár méter után azonban érezte, jön le a baba feje. Kiabált, hogy jön a gyerek, álljanak meg, és hívjanak mentőt. Nem vette a lapot az apósa, azt hitte, csak a fájdalom beszél belőle. Ekkor megismételte a férjének, hogy jön a gyerek feje, jön a baba. Innentől padlógázzal, öt perc alatt beértek a kórházba. De csak a parkolóig jutottak el, a szülészet bejáratánál már nem tudott kiszállni az autóból.

Az ülésen térdelt és ordítva kapaszkodott a férjébe, és egy nyomásra kint volt a mi drága babánk. Burokban született. Kiszakította a burkot, és bedugta gyorsan a pólója alá. Nem sírt, csak körülnézett, picit kalimpált, és nyöszörgött. Nagyon békés volt. Apósa közben felment segítségért, és rohanva érkezett a szülészeti gárdával, de sok dolguk már nem akadt. Mosolyogva és fejcsóválva elvágták a köldökzsinórt, és a kicsit egy törülközőbe csavarva elvitték.  

A lányom háborítatlan szülést akart, mert az első kettőnél nem voltak jó tapasztalatai. Dönteni most nem volt ideje, hogy hol szüljön, így hát döntött helyette az unokám. 

Megrendülve hallgattam az élménybeszámolóját. Fel sem tudtam fogni az egészet, belegondolni sem mertem, hogy mit érezhettek körülötte a férfiak, és főleg ő, hogyan élhette át az eseményeket. Egyszerűen nem akartam elhinni, annyira filmbe illő volt az egész beszámoló, hogy egyik pillanatban még sétálgatva beszélgettünk, és rá két órára már őt hallgatom könnyes szemmel, és az unokám képét nézem mosolyogva a telefonján. 

Azt hiszem, ez a márciusi nap jó sok embernek emlékezetes lesz. Főleg nekem, aki sírni tudtam volna az aggódástól és a megkönnyebbüléstől, ahogy magamhoz szorítottam a lányomat. Nagyon büszke voltam rá, igazi nő ízig-vérig, pedig csak 23 éves. De az én lányom, az én édes lombikbabám, akiért annyit küzdöttem. 

Léna Kamilla született: kb. 10 óra 50 perckor Mezőtúron, a kórház parkolójában, 3040 grammal és 47 centivel. 

Nőlj nagyra, Szélvész kisasszony!  

 

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2022/1. számában jelent meg.