Maratoni futás után Balaton-átúszás

Ússz, Csabi, ússz! 

A tavalyi nagyszerű Balaton-átúszás után talán nem is fordult meg a szervezők fejében, hogy 2020-ban szinte reménytelen lesz életben tartani az évről évre egyre nagyobb méretű nyári erőpróbát. Az úszást szerető amatőr sportemberek is bizonytalanok voltak azt illetően, hogy milyen tömegsport eseményeken vehetnek majd részt idén nyáron, hiszen a vírushelyzet miatt rengeteg eseményt töröltek. De szerencsére Balaton-átúszás volt, van és lesz, az idén sem maradt el, így Monostori Csaba ismét nekivághatott az 5,2 kilométeres távnak, bizonyítva, hogy egy dializált is élhet teljes életet. 

Hányadszor indultál neki ennek a megmérettetésnek, és hogyan készültél fel? 

Nekem a tizenharmadik csobbanásom volt Révfülöpön, ami nem kis örömet szerzett, a művesekezelésekben erősen kifáradt életemben. Ahhoz, hogy az ilyen nagyobb rendezvényeken helyt tudjak állni, leginkább a kiegyensúlyozott, és rendszeres testmozgás szükséges számomra. Mondani sem kell, nem akartam országos csúcsot dönteni, én is a nagy tömeggel teljesítettem, a célba érkezés és a kitűzött cél elérése adta megelégedettség jóleső érzése motivált. Bevallom persze, az is jól esik, amikor a szeretteim és ismerőseim kifejezik az elismerésüket, támogatásukat. 

Mikor szoktál nekiindulni az 5,2 kilométeres távnak? 

Szeretek korán, lehetőleg az elsők között érkezni Révfülöpre, mert itt is van már egy kis csoport, akikkel évente egyszer, a rendezvény előtt találkozunk, és mire mindenki röviden elmeséli az elmúlt év egyik-másik történését, már azon vesszük észre magunkat, hogy a bemondó a nevezési sátor elé hív bennünket, és onnantól felpörögnek az események. 

Mi mindenen kell átesni a rajt előtt? 

A nevezést már korábban, online leadtam, az idén már nem is volt arra mód, hogy bárki a helyszínen nevezzen. Az első kérdés az volt, hogy van-e orvosi igazolásom, vagy itt a nevezés előtt akarom beszerezni. A nevezési díj kifizetése után megkaptam a karszalagokat. Adtak egyet a nevezésért, egy másikat azért, hogy a célban megkapjam az ajándék pólót, és egy harmadik karszalagot pedig a személyes csomagom leadása után adtak, azzal kapom vissza a hátizsákomat a boglári célba érkezés után. Nekem kimondottan ügyelni kellett arra, hogy ez a karszalag-kollekció mind a bal kezemre kerüljön, mert a jobb karomban van a Cimino-fisztula, és ha ezeknek a szalagoknak akár csak az egyike is elszorítja, akkor abból könnyen baj lehetett volna. Pikk-pakk ott találtam magam a rajtkapu alatt. Ott már a különböző TV-stábok kamerái, riporterei, és sok-sok bájos háziasszony környezete adott alapot a további gondolatcserékre. 

Jól érezted magad úszás közben? 

Igen, nagyon! A kezdetben végtelennek tűnő táv leküzdése alatt néha számoltam a tempókat, a levegővételeket, a vitorlásokat, miegymást, és sok mindenen eltöprengtem. Az jutott eszembe idén, hogy ez az egész olyan, mint az élet. Sokan vágyunk egyfajta közös cél elérésére, amire leginkább a boldogság feliratot lehetne akasztani. Persze kinek ez, kinek az jelenti a boldogságot… Mindannyian együtt megyünk, néha sodródunk, vagy épp a hullámok hánynak bennünket ide-oda, és néha a hullámok alá is kerülünk hosszabb-rövidebb időre. Olykor tudni kell nyelni is, még ha nem is kívántuk, csak épp az élet azt hozta… Jó ebben a helyzetben, hogy ott vannak a vitorlások, ahol meg lehet pihenni, megigazítani az úszószemüveget, ruházatot, kapunk frissítőt, szőlőcukrot, pár jó szót, és lehet tempózni tovább a tömeggel. Akár csak az életünkben. Vannak olyan helyszínek, ahol egy-egy fáradt napot kellő módon tudunk kipihenni, és ahonnan erőt tudunk meríteni a további utazáshoz. 

Jól be tudtad osztani az erődet? 

Vannak távolságjelző bóják, így pontosan lehet tudni, hogy a táv melyik részénél tartunk. Néha elfeledkeztem arról, hogy hányadiknál is járok, csak arra összpontosítottam, hogy az előttem lebegő bójáig elérjek. Ez is egyfajta szimbólum. Most nem azt akarom mondani, hogy mindig hátra kellene tekinteni, az nem lenne jó tanács. Viszont komoly erőt lehet abból meríteni, hogy egy-egy ponton elszámolunk önmagunkkal, és látjuk, hogy hol is állunk a céljainkat illetően. 

Mire kellett figyelned úszás közben? 

Legfőképp a körülöttem úszókra, hogy ne akadályozzam őket. Gyakran elúszott mellettem egy-egy baráti csoport. Meg is lepődtem, hogy milyen könnyedséggel szelik a habokat. De felesleges lett volna hozzájuk alkalmazkodni. Ha igyekeznék felvenni a tempójukat, valószínűleg hamar kimerülnék, és talán a célba sem érnék, maximum a vízi mentőknek adnék plusz feladatot. Ez is egy párhuzam az átúszás és az életem között. Már nagyon várom, hogy egy mentő értem is jöjjön, és szélsebesen vigyen a transzplantációs klinikára. Ez már a harmadik évem, amikor úgy kelek, vajon ma jön-e a riasztás. De nem adom át magam a passzív várakozás mélységeinek, hanem aktív élettel töltöm meg napjaim, azt mondják, ez sokat segíthet majd a transzplantáció sikerességében is. 

Rajtad kívül nem tudok más dializáltról, aki most nekiindult volna ennek a távnak. 

Én sem. De a nevezettek között volt egy fiatalember, akit kerekesszékkel segítettek a rajt helyszínéig, Rendkívüli, hogy egyes sorsok miként öltenek valóságot a többi résztvevő előtt. Ilyenkor eszünkbe jut, hogy mi minden miatt vagyunk képesek sopánkodni, neki meg az egész élete abban a kerekesszékben zajlik, és onnan van lelki ereje felkészülni, és nekiindulni a magyar tengernek. 

Mi volt a legnagyobb örömöd az úszás során? 

Amikor annyi hullám, oldalszél, az úszótársak lelkesítése, vagy épp lökdösése után megláttam a célkaput. Eleinte alig látszott a látóhatáron, majd egyre nagyobb lett, és én végül hatalmasnak láttam. Megérkeztem, Balatonboglár! Gyorsan beolvasták a célidőt, jöttek a szponzorok ajándékai, lehetett kattintani egy-két örömittas felvételt. Meghatódottan értesítettem az otthoni szeretteimet az aznapi teljesítményről, és irány a hajó, ami már a többi úszóval együtt visszavitt Révfülöpre. 

Gondolom itt még nincs vége? 

Ezzel nem ér véget a történet, valahogy még haza is kellett érnem. Idén nem akartam a zsúfolt főútvonalat választani. Kisebb kerülőutat választottam, és nem bántam meg. Új utakat, új környezetet, új tájakat ismertem meg, és teljesebb biztonságban érkezhettem haza, miközben eszembe jutott, milyen szép is az élet, milyen sokan szeretnek engem, és reménykednek abban, hogy nem adom fel. Sem az átúszást, sem a reményt arra vonatkozóan, hogy hamarosan túl leszek egy sikeres transzplantáción, és a társadalom egy új szemléletmóddal rendelkező személyt kap vissza a kimerítő, de életben tartó művesekezelések után. 

Mit javasolsz azoknak a társaidnak, akik még soha nem vettek részt hasonló próbatételen? 

Tegyenek egy próbát a helyi uszodában, és amennyiben valaki bármelyik úszásnemben képes arra, hogy körülbelül fél óra alatt teljesítsen egy kilométert, már érdemes belekezdeni a felkészülésbe a következő Balaton-átúszásra. Biztos vagyok benne, hogy aki belefog, annak nagy élmény lesz az előkészületek izgalma, a csobbanás reményteli pillanata és a hosszas tempózások után a boglári Platán strand homokos partszakaszát érezni a talpa alatt, majd a célfotó kattintását hallani. 

Berente Judit 

Az eredeti cikk a Szervusz újság 2020/2. számában jelent meg.