Nefrológus a sebészek között

P. Szabó Réka Debrecenben született, a nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnáziumban érettségizett, 2004-ben végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán. Belgyógyászatból 2013-ban, vesegyógyászatból (nefrológiából) 2015-ben tett szakvizsgát, 2018-ban pedig PhD fokozatot szerzett „A vesetranszplantáció prognózisának klinikai epidemiológiai vizsgálata” címmel.  

A „Fiatal Arcok” rovatban azokat a fiatal orvosokat mutatjuk be, akikkel a klinikán nap mint nap összefuthatunk. Eddig csupa sebészt kértünk fel a bemutatkozásra, Ön viszont belgyógyász. Hogyan került kapcsolatba a transzplantációval? 

Negyedéves orvostanhallgatóként-a nefrológia vizsgát követően- tudományos diákkörösként kezdtem el Balla József professzorúr Szabadgyök Laborjában az oxidativ stressz okozta érkárosodás vizsgálatát. Végzést követően a klinikai, gyakorló orvosi tevékenység irányába terelődött a figyelmem. A korábbi I. Sz. Belgyógyászati Klinikán kezdtem dolgozni belgyógyász rezidensként. Elsőként a rezidenskori gyakorlataim során találkoztam a Jósa András Megyei Kórház Intenzív Osztályán „donorgondozással” Szűcs Attila főorvosúr koordinálása alatt, ez rendkívül meghatározó volt számomra. Tudományos érdeklődésem a vesetranszplantációt, annak kimenetelét meghatározó tényezők vizsgálata felé terelődött, Vokó Zoltán professzor úr vezetésével kezdtem el a PhD képzést levelező hallgatóként. A belgyógyászat szakvizsgát követően, a nefrológiai képzésemmel folytattam a gyakrolóorvosi pályámat. Az Extrakorporális Szervpótló Centrumban a hasi dializáltakat gondoztam, a vesetranszplantációs felelősként tevénykedtem. A szívelégtelenség miatt hasi dialízissel kezelt betegek gondozását is végeztem, elsőként kezeltünk ezzel a modalitással szívelégtelen beteget a szívátültetésig hazánkban. Szintén a szakképzési gyakorlataim során kerültem a debreceni Transzplantációs Tanszékre. Megtetszett a sokoldalú gondolkodást igénylő gondozói munka, a csapat sokszínűsége. A Nemes Balázs Tanár Úr által vezetett Tanszékre 2014-ben kerültem át. 2016 óta végzem a járóbeteg ellátást a vesetranszplantációs szakrendelőben, a fekvő ellátást az osztályon. 

Ha jól értem, akkor Ön most a sebészek közt az egyetlen belgyógyász az intézetükben. 

Igen, és ez nem is volt könnyű az elején. A belgyógyász gondolkodásmódja más, mint a sebészeké, mert a betegek összetett kezeléséből más szakaszokért felelős a két szakma. Édesapám hasi sebészként dolgozott a Nyíregyházi Jósa András Megyei Kórházban, tőle is sokat hallottam a két szakterületen dolgozók eltérő gondolkodásmódjáról. 

Ilyen kevés a nefrológus? 

Igen, valószínűleg mert ez nehéz szakma, a szakvizsgáig nagyon hosszú út vezet, a fiatalok nehezen kapnak teret, ráadásul más, egyszerűbben elsajátítható szakterületeken könnyebb , hamarabb lehet boldogulni. 

Minden belgyógyászati problémát egyedül kell megoldania? 

Természetesen a transzplantáció igazi csapatmunka, ily módon bizonyos helyzetekben szükség van a társzakmák képviselőinek véleményére is. A Belgyógyászati Intézettel jó kapcsolatban vagyunk, fizikailag is közel vagyunk egymáshoz, hiszen az I-es és II-es klinikatelepet egy út választja el egymástól. Konziliumot- pl. infektológiai, hematológiai konzílium hívhatunk a betegkehez. Jó munkakapcsolatban vagyunk a kardiológusokkal, a gasztroenterológusokkal is, ami gördülékenyebbé teszi a betegellátást. 

Hány beteg gondozása tartozik Önre? 

A gondozottak száma 2016-ban 386 fő volt, vese-, hasnyálmirigy- és tüdőtranszplantált betegek. Ma már közel 500 beteget gondozunk. Roppant széles körre kell kiterjednie az orvosi gondolkodásnak – nekem pont ezért tetszik. Messze nem csak nefrológus itt az ember, sőt, valakitől azt a becslést hallottam, hogy a munkánknak csak 20 százalékát teszi ki a vesével való foglalkozás, és 80 százalékot a belgyógyászat többi ága, a fertőzésektől a cukorbetegségen és a többi anyagcsere-betegségen át a szívbetegségekig – mert ha például transzplantált beteg elmegy a kardiológus szakorvoshoz, az a szakorvos is csak a transzplantációs gondozó orvos megkérdezése után dönti el, hogy melyik kezelést válassza a szóba jövő lehetőségek közül. Télen pedig leginkább „infektológus” vagyok a sok fertőzés miatt. 

Szakdolgozói szintem milyen segítségre számíthat? 

Gyógytornászunk van a fekvő betegek számára, a dietetikusok is jönnek a betegekhez, az asszintenciánk kiváló (Miszkuj Mária, Vadásziné Török Melinda), a fekvőosztályon dolgozó nővérgárda (főnővérünk: Takács Tünde) képzett, felkészület, mivel itt vannak szinte a kezdetetektől a transzplantációs program indítása óta. 

Pedig a lelki segítségre egy ekkora műtét előtt és után is gyakran szükség lehet. Önnek tehát pszichológusnak is kell lennie? 

Ha jól végezzük a gondozói munkát és hosszan kapcsolatban vagyunk a betegekkel, akkor sokan megnyílnak és mondanak el olyan problémákat, amelyeket másnak valószínűleg nem. Akár öngyilkossági késztetést is, de az összeomlásnak enyhébb formái is lehetnek, sokféle krízis alakulhat ki. Kérhetem a Pszichiátriai Klinikán dolgozó kollégák segítségét, de a válaszom igen: sok esetben rám hárul a lelki segítség valamilyen mértékű megadása is. Nem zárkózhatok el előle, hiszen a hosszú távú gondozás kulcsa a jó orvos-beteg kapcsolat. Nagyon jó lenne, ha lehetne állandó pszichológusunk.  

Milyennek látja a betegek gyógyszerszedési együttműködését? 

Sok a gond, de ha rászánjuk az időt, nincs reménytelen eset. Illetve van, az, aki körül nincs megfelelő környezeti háló, akit a családja nem támogat. Nem az iskolázottságtól függ az együttműködés, sokszor egyetemi végzettségűek okoznak nagyobb fejtörést. A ma divatos „Google-doktor” is tud kártékony lenn. Ami egész Magyarországon gondot jelent, nem csak itt a mi régiónkban, az az úgynevezett „gyógyszeres nővér”-ek hiánya. Külföldön van ilyen beosztás, nálunk sajnos nincs. Ha lenne több nővér, aki megtanítja, elmagyarázza a gyógyszerek fontosságát a beteg szintjének megfelelően, a gyógyszerek szedését, más gyógyszerekkel és élelmiszerekkel való együttes alkalmazhatóságát, akkor jobb lenne a helyzet.  

Mi jelenti a munkájában az örömet, mi adja a hajtóerőt? 

Tulajdonképpen 2007-ben kezdtem el a kutatómunkát a transzplantáció területén, a PhD fokozatom megszerzéséhez, „A veseátültetés prognózisának klinikai epidemiológiai vizsgálata” volt a témám. Most azt végzem a gyakorlatban, amit annak idején elkezdtem kutatni – így összeért a kettő. Láttam a dialízisen a betegeket, gondoztam hasi dializáltakat, sokféle beteget és helyzetet láttam – és most azt is látom, hogy a veseátültetéssel teljesen más, sokkal jobb az életminőség adható a betegeknek. Van olyan betegem, akit kezeltem dializáltként, és most transzplantáltként is gondozom – ez így kerek, ezt jó lenne, ha minden nefrológus is láthatná. 

Hogy tudja összehangolni a munkát a családdal? 

Sok szervezéssel. Próbálok velük minél több minőségi időt eltölteni a munka után. Ebben a munkakörben nem kell ügyeletet vállalnom, ami nagy segítség. A férjem is orvos, intervenciós kardiológus. 

Önmagára mennyi ideje jut? 

Kevés. Gyermekkorom óta sportoltam, szertornáztam, atletizáltam, és úsztam. Nagyon szeretek sportolni, és most, hogy a PhD fokozat megszerzése jelentette munkának vége, próbálok visszahozni valamennyit a régi sportéletből. Például amíg a gyerekek a saját edzésükön vannak, én is járok tornázni, olyan mozgásformára, ami mentális töltődést is jelent, nem csak fizikait. Ez lendít át a nehézségeken, a mozgás okozta feltöltődés. Hozzáteszem- mivel rengeteg elektronikai eszköz vesz körül-próbálok ezektől, ha tehetem, elszakadni, így szabadidőmben inkább olvasok, vagy a természetben kirándulunk. 

Mi lenne, ha nem transzplantáltakkal foglalkozó nefrológus lenne? 

Valószínűleg állatorvos, mert három kutyus gazdájaként volt alkalmam megcsodálni a munkájukat. Vagy talán úszóedző, mert a mozgás szeretetét fontosnak tartom átadni a következő generációnak, így egészségesebbek lehetnek a gyermekeink.  

Az eredeti cikk a Szervusz újság 2019/1. számában jelent meg.