RenBike Tour a Tisza tavon 

Ha az eddigi életem jeles eseményeiről kellene beszámolnom, akkor a RenBike Tour-alkalmak biztosan köztük lennének. A Vesebetegek Debreceni és Hajdú-Bihar Megyei Egyesülete (VEDE) képviselve háromszor bicikliztem körbe a Velencei-tavat, egyszer a Balatont, és a múlt héten a Tisza-tó is sorra került. 

Egy héttel az esemény előtt nagy volt nálunk az izgalom, hisz az utolsó RenBike Tour már elég rég volt ahhoz, hogy az embernek elmenjen az önbizalma… A covid sajnos nem kedvezett a társasági rendezvényeknek, így elmaradtak a közös biciklizések is. Nincs rajta mit szépíteni, keveset gyakoroltunk, és bár a régi szép időkben kis csapatunk már egy nap alatt is körbe tekerte a Tisza-tó körüli 65 kilométert, most a fele is soknak tűnt.  

De amikor megláttam az eseményt a facebookon, nagyot dobbant a szívem, és olyan örömmel, olyan hatalmas lelkesedéssel jelentkeztem, mintha minimum bicikliversenyző lennék. Pedig hát… 

De miért is olyan vonzó számomra ez az esemény? Aki még nem vett rajta részt, nem tudja, nem tudhatja, micsoda varázsa van! A táj, ahová megyünk, mindig csodaszép, a szervezés mindig profi. Ami pedig a legfontosabb, nagyon sok kedves emberrel kötöttünk barátságot, akiket jó újra viszont látni. Jutalmul pedig büszkék lehetünk magunkra a túra végén. Úgyhogy indulás előtt lázasan szervezkedtünk, hogy hol találkozzunk, hogy vigyük el a bicikliket, a szálláson ki kivel aludjon. Lassan telt el az éjszaka, de végül hajnalban csörgött a telefon, és ahogy kipattantunk az ágyból, úgy ment minden flottul, ahogy elterveztük. Mindenki időben érkezett, a fiúk szépen felpakolták a bicikliket az autókra, és útnak indultunk. 

Debrecenből öten jelentkeztünk, Elek Pisti, a férjem, jómagam és két barátunk, Lenya Mária és Kökényesi Antal, akik nem tartoznak az egyesületünkhöz, de annyira jól érezték magukat a túrán, hogy megígérték, máskor is eljönnek. Reggel 9 órától volt a gyülekező Poroszlón, a Nyárfa Kempingben. Az elsők között voltunk, akik odaértek, így bőven volt időnk a bicikliket lepakolni, és a helyi büfében felfrissíteni magunkat egy kávéval vagy egy forró csokival, majd szétnézni a környéken. Aztán jöttek sorba az ismerősök és az ismeretlen emberek, akik gyorsan ismerősökké váltak, mert mindenki odajött bemutatkozni, és hamar egy csapattá váltunk. 

Kökényesi Gizkénél – aki évek óta a szervezők táborát erősíti – regisztráltunk, felvettük a karszalagjainkat, meghallgattuk Schneider doktor úr köszöntőjét, átpakoltuk a csomagjainkat az egyik kísérő autóba és 11 órakor belevágtunk a kalandba. 

Voltak, akik autóval kísértek minket, így nemcsak a csomagjainknak és az ásványvíznek volt külön autója, de a megszokott módon bárki bármikor biciklistől bekéredzkedhetett volna a kisbuszba is, ha úgy érezte volna, hogy nem bírja tovább. De végül erre nem került sor, mindenki végigtekerte a bevállalt távot. Néhányan nem ültek kerékpárra, csak szimpatizánsként a csoporthoz akartak tartozni, így velük délután, a szálláson találkoztunk újra. Az sem volt szokatlan, hogy most is voltak felvezetők, és voltak, akik a csoport végén védőangyalként kísértek minket, hogy senki ne szakadjon le a csoporttól, és ne tévedjen el. Mi a felvezetőkkel próbáltuk tartani a tempót. 18 km/óra volt a megadott sebesség, amivel haladni kellett volna, de a felvezető főorvosnő és Lóth Peti transzplantált vesebeteg barátunk annyira élvezték a tekerést, hogy időnként „elszaladt velük a ló” és bizony feladták nekünk a leckét. 

A pihenők is előre meg voltak határozva. Legelőször Tiszalökön álltunk meg, ahol megebédeltünk. Aztán Tiszaderzsen fagyiztunk, végül megérkeztünk Abádszalókra, a Baráthy Kempingbe. Kiosztották a szobákat, gyorsan bepakoltunk, majd újra biciklire pattantunk, mert jelentkeztünk a csónakázós programra, így el kellett jutnunk a kikötőig. 

A csónakázás motorcsónakkal és idegenvezetővel történt. A mi csónakunkat egy fiatal halőr srác irányította, aki egész úton szórakoztatott minket a tóval kapcsolatos ismereteivel. Rengeteg mindent tudtunk meg a Tisza-tó történetéről, élővilágáról, felosztásáról, mélységéről, a horgászok szokásairól, az orvhorgászok elleni harcról, a szemetelés problémájáról és annak elszállításáról. Minden kérdésünkre választ kaptunk, úgyhogy egy igazán nagytudású fiatalembert ismerhettünk meg. Azt is megtudtuk, hogy mi a sulyom, hogy néz ki, sőt, meg is kóstolhattuk. Az íze és az állaga hasonlít a mandulabélhez, nekem nagyon ízlett. A vezetőnk azt is elmondta, hogy régen kenyeret is sütöttek belőle. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy mennyi mindent ad nekünk, embereknek is egy ilyen tó, még ha mesterséges is. A tó vízszintje elég alacsony volt az idei aszály miatt. Jó nagy kört tettünk a tavon, sőt, kimerészkedtünk a Tisza folyóra is.

Csodajó élmény volt, a látvány pedig meseszép! 

Amíg mi csónakáztunk, a csoport másik fele vacsorát főzött. Isteni illatokkal vártak minket. Kicsit még várni kellett, hogy kész legyen, addig a fáradtabbak pihentek, a fittebbek meg barátkoztak. Én az előbbiekhez tartoztam, hason fekve tornáztattam a sajgó hátsófelemet, így vártam a vacsorát. (Így jár, aki nem edz előtte!) Végre a vacsora is kész lett, isteni finom kolbászos-virslis paprikás krumplit ettünk friss kenyérrel és mindenféle savanyúsággal. Mindenki repetázott, annyira jól esett! 

Vacsora után éjfélig tartó táncos mulatságon lehetett részt venni, amire közülünk már csak Elek Pistinek volt energiája. Utólag már bánom, hogy nem szedtük össze magunkat. Felnőttek, gyerekek, kutya, macska, mindenki vigadozott. (Igen, volt, aki a kutyusát is elhozta, és a bicikli csomagtartóján egy kosárban végigutazta a túrát! A fekete kiscica pedig a kempinghez tartozott.) 

A kemping nagyon barátságos és tiszta volt, a házak picik, de bájosak. Fura volt ugyan, hogy öten alszunk egy szobában, de még azt is meg lehetett szokni. Mondjuk az egy fürdőszoba ötünkre kevésnek bizonyult, mert másnap reggel mire mindannyian elkészültünk, a tábor kiürült, és nem tudtuk, hogy hol vannak a többiek, és hol van a reggeli. De felhívtam telefonon Schneider doktor urat, aki útbaigazított, és gyorsan a csapat után kullogtunk a Pedro BBQ & Grill pizzériába, ahol svédasztalos reggeli fogadott minket. Reggeli után vissza a szállásra, összepakoltunk, mindenki feltette a csomagját a kísérő autókra, és nekivágtunk a második részletnek. 

Az aznapi táv kicsit rövidebb volt, mint az előző napi, így csak egyszer álltunk meg, Tiszanánán, ahol bőven volt időnk felmenni a kilátóba, és megcsodálni a hajókat. Odáig végig napsütéses jó idő volt, de ahogy elhagytuk Tiszanánát, kezdett beborulni az égbolt, és elkezdett cseperegni az eső. A felvezetők még jobban begyorsultak, így kicsit szétzilálódott a csoport, de itt már nem lehetett eltévedni, és mindenki szerencsésen célba ért. Persze a csoport védőangyalai most is mindenkit megvártak. Ahogy visszaértünk a Nyárfa kempingbe, elkezdett zuhogni az eső. De ez már senkit nem zavart, csak gyorsabbá tette a visszapakolást a saját autóinkba, és megkönnyítette a búcsúzkodást. Az ország másik felén élő csapattársakkal ki tudja, mikor találkozunk újra.  

Reméljük, jövőre is lesz RenBike Tour, reméljük, jövőre is leszünk annyira jól, hogy részt tudjunk rajta venni, és remélem, a mi egyesületünk tagjai közül is többen kapnak majd kedvet a közös tekeréshez. Erre biztatok mindenkit! Meg persze arra is, hogy előtte bizony gyakorolni kell, nem ugyanaz egyszer letekerni 30 kilométert, mint naponta biciklizni 2 kilométert. 

Köszönjük a szervezők munkáját és a támogatók hozzájárulását ahhoz, hogy a vesebetegek ismét térítésmenetesen vehettek részt a túrán. 

Patakyné Papp Mónika 

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2022/2. számában jelent meg.