Szeret engem az Isten

2015 decemberében indult el a hazai tüdőátültetési program  

40 éve van már a pályán, de ma is hihetetlen energiákkal tud küzdeni betegért, jó ügyekért és képes elérzékenyülni egy pillanat alatt. Sajátos a viszonya a fehér köpennyel, és életének többször is meghatározó pontja volt az, ami nekünk fel sem tűnik, pedig percenként 16x tesszük meg átlag: lélegzünk! 

Nem hétköznapi ember már megjelenésében és életmódjában sem. Munkásságáért 2017-ben Batthyány -Strattmann László Díjban részesítették több más elismerés mellett. De ki ő, hogyan vált a szegedi medikus, az egykori kórboncnok a hazai tüdőátültetési program egyik alapítójává? Erről beszél most nekünk Dr. Elek Jenő, az Országos Onkológiai Intézet, Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztályának osztályvezető főorvosa 

Sajátos kapcsolatban áll a fehér köpennyel… hogyan befolyásolta ez, hogy friss diplomával merre induljon? 

Műszaki gyerek voltam mindig is, arra a területre is készültem, végül mégis vonzott az orvoslás. Amikor 1980-ban elvégeztem az egyetemet Szegeden úgy éreztem, még nem vagyok elég érett az orvoslásra. A fehér köpeny túlságosan egy szereposztás része. Ne ez döntse el, hogy az ember mit is csinál.  

Hogyan került a kórbonctanra? Ez talán nem a legvonzóbb orvosi hivatások egyike. 

Az egyetem után kacérkodtam a Testnevelési és Képzőművészeti főiskolával, mert akkoriban rajzoltam és szobrászkodtam is a sport mellett, de külföldi ösztöndíj is szóba került. Végül kaptam egy jelet föntről, —édesanyám szívinfarktust kapott— így hát maradtam. De hogy fehér köpeny ne legyen elszegődtem korbonc és kórszövettanásznak és hát segített a Mindenható, hiszen nem közkórházba, hanem egyenesen a Semmelweis Egyetem Lapis féle intézetébe kerültem Budapestre. Az itt tanultaknak máig nagy hasznát veszem.   

Miért pont az intenzív terápia vált vonzóvá ezután? 

Traumatológiát is fontolgattam, de számomra fontos volt, hogy ne csak a kéz, hanem a fej is egyenlő hangsúlyt kapjon a munkában. Ezt az intenzív terápiában találtam megvalósulni.  

Nem akárki segítette akkori útját… 

Apósom, az ország leghíresebb mellkassebésze, Kulka Frigyes volt, aki elmondta, hogy melyik az a két intézet, ahol ezt a szakmát a legjobban el lehet sajátítani és ezek közül én a Korányi kórházat választottam. Persze meg kellet küzdeni azzal, hogy én Elek Jenő vagyok és nem az apósom protezsáltja. Sikerült is azt gondolom. 

Hogyan került kapcsolatba a szervátültetéssel?   

Gyermekként az első szívátültetés hírét kiabáltuk az utcán, de igazából, amikor Szegeden tanultam és kollégista voltam, évfolyamtársaim mutattak rá a villamoson —mert akkor még együtt utazhattunk a professzorainkkal is — egy emberre, Német Bandi bácsira. „Ő várta vissza az első hímtagot,— vigyorogtak rám, és nem mellesleg az első veseátültetést is ő végezte Magyarországon”. Így találkoztam a veseátültetéssel és fura módon, 1983-ban az első májátültetéssel. Sajnos ő csak néhány napot élt, a mi intézetünkben boncolták, amin én is részt vettem. 

Hisz a véletlenekben, vagy mindezek a történések valamiféle jelzésként is felfoghatók? 

Azt gondolom, hogy pokoli mennyiségű jelzést kapunk, csak sokszor ezeket nem vesszük észre. Ahhoz kell megfelelő feltételeket teremteni saját magunknak, hogy ezeket értelmezni tudjuk. Ehhez néha egyedül kell maradni. Erre kiváló alkalom, amikor ül az ember egy magaslesen. Sokszor a töltényeket is ki kell üríteni a tárból, hogy ne kísértsen a vad, sokkal inkább a gondolataimmal foglalkozhassak.  

Fontos szerepet játszik életében a hit? Nem először említette beszélgetésünk során. 

Hogyne. Nagyon vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk: van egy fölső irányítás felettünk. Kaptam már nagyon durva üzeneteket és ezek hívják fül a figyelmet arra, hogy a kevésbé durvákat is észrevegyem. 

Szerencsés embernek tartja magát?  

Azt hiszem, a fogantatásom pillanatától vagyok nagyon szerencsés. A legkeményebb üzenet, amit kaptam, ami velem történt, amikor a tanyán, ahol élek begurult az autóm az az ottani tóba, benne a fiammal, mert elfelejtettem behúzni a kéziféket.  A tó 4 méter mély és az autó nem úgy merül el, ahogy a filmekben látjuk, hogy úszik a tetején, hanem mint a balta. Máig sem tudom hogyan, de sikerült kimentem. Kellett néhány hónap a feldolgozáshoz, ez azért egy rendes nagy próbatételem volt.  

Akkor nem a véletlennek köszönhető az sem, hogy végül kapcsolatba került a tüdőátültetéssel, vagy igen? 

1988-ban jártak külföldön tüdőátültetést tanulni mellkassebészek a Korányiból, ahol dolgoztam. Akkor még ott dolgozott Kulka professzor úr, akiről kevesen tudják, de állatokon végzett tüdőátültetést a hatvanas években, így benne volt a kezében a technika. Joggal gondoltuk, hogy hamarosan megcsináljuk emberen is az elsőt, de talán jó, hogy nem így történt, mert az immunológia tekintetében erre még nem álltunk készen. 

A kilencvenes években több egyetemi város is kacérkodott a tüdőátültetés gondolatával, mégis 2015 decemberében volt az első hazai átültetés. Miért?  

Azt tudni kell, hogy a sebészet történelmében a mellüregbe való „nyúlás” sokáig tabunak számított. Magyarországon, furcsa módon a mellkas sebészek a tüdőgyógyászokból nőttek ki. Kulka professzor első szakvizsgája is tüdőgyógyász volt. Azt is tudni kell, hogy a mellkas sebészetének nagy a műszaki-technikai igénye. Elég, ha csak az állandó mellkasi szívásra gondolunk. Több, mint tíz évet töltöttem el a Szent Rókus kórház intenzív osztályának vezetőjeként, ahol megtanultam mit jelent a vegyes beteg anyag, ahol mindenkit egyénre szabottan kel kezelnünk. Jó iskola volt és megtanultam azt is, hogy a legfontosabb szervünk az a tüdőnk. Tudom, mindenki másra gondol, de azért a legfontosabb, mert például a magyar ember úgy hal meg, hogy elszáll belőle a lélek, vagyis az utolsó lélegzethez kötjük az az élet-halál fogalmát.  

Ez adja a sajátos viszonyát a levegővel, a lélegzéssel? 

Ha azt mondjuk, hogy a beteg fullad, azzal semmit nem mondtunk. Szinte minden betegség végstádiuma az, hogy a beteg fullad. Aki szívelégtelen az fullad, akinek ritmuszavara van, az fullad, aki agyvérzést kap, az előbb utóbb fullad és így tovább. Ezért mondom én azt, hogy a legfontosabb szervünk a tüdőnk, ezt itt nagyon megtanultam.    

Térjünk vissza a tüdőátültetési program indulásához. Hogyan került ebbe bele? 

A Rókusból a hegyi Korányi kórházba kerültem ahol végül mégsem indult el a tüdőtranszplantáció, innen hívott magához Kásler Miklós professzor, az Országos Onkológiai Intézet igazgatója, a tüdőtranszplantációs program intenzív és aneszteziológiai hátterének megszervezésére. 

Ön is külföldön sajátította el a technikai készségeket, ahogy a transzplantáló sebészek? 

Büszke vagyok arra, hogy  mi nem külföldről hoztuk haza a tudást, kollégáim sem jártak 100 napnál többet külföldön, hanem saját magunk raktuk össze a programot. Kicsit másképp is működik, mint másutt. Büszke vagyok rá, hogy nálunk jóval kevesebb a tüdőátültetést követő, máshol gyakrabban előforduló művese kezelés szükségessége.   

Nehéz volt az első beteg elindítása, hiszen ha tízből egy sikertelen az még 90 %-os siker. De nem mindegy hogy ez az első, vagy a tízedik? 

Nem volt ilyen gondolatunk. Megint azt mondom, hogy szerencsés vagyok, működik a fölső irányítás, az első tíznél nem volt semmilyen gondunk. Illetve nem teljesen igaz, mert talán a nyolcadiknál sokat küzdöttünk. Ez is egy olyan jel, hogy igenis lehetnek bajok, hogy figyeljetek oda, nehogy túlságosan elbízzátok magatokat.  

Csodának tekinti, csodának tekinthető az, hogy valaki egy idegen tüdővel képes ismét lélegezni?  

Hát igen. Én búcsúzom el utoljára a betegtől és az én csodám, amikor a tubust kivéve, a lélegeztető gépről lekerülve az első légvételt megteszi. Igen, az minden alkalommal csodát jelent számomra. Sok ilyen videó felvételem van, ahol ezt megörökítettem. Nehéz ezt nem párás szemekkel újra és újra megnézni. Azért csoda ez, mert ha valakinek a mellkasába beteszünk egy csövet, az annyira irritálja a mellhártyát, hogy a beteg alig tud levegőt venni. Annak idején még Karádi professzor úr azt tanította, hogy a mellhártya irritálása sokkot tud okozni. Ehhez képest beteszünk egy idegen tüdőt, ami mégis csak idegen testként működik egy darabig. Ennek ellenére a beteg azonnal használni tudja. Sokaknál az első légvételhez társul egy fantasztikus  mosoly, hogy hú de jó. Azért ez mégis csak a csoda határán van nekem még mindig. Az életnek minden pillanata egy csoda, de vannak olyanok, amelyek nyomatékosítani tudják ezt az érzést bennünk. 

Megosztana velünk egy ilyen csodát, hogy mi is megpróbáljuk átélni? 

Van ilyen pillanatom a tüdőtranszplantációs program kapcsán, ami akkorát üt az ember lelkén, hogy nem is tudja hirtelen hová tenni. Egy kislány a kérésemre a műtét előtt üzen a szüleinek, szeretteinek és bár fantasztikusan fegyelmezi, magát ebben mégis benne van az a feszültség, ahogy neki szalad ennek a nem mindennapi műtétnek.  Látjuk az első légvételét a tubus eltávolítás után, majd rá egy évvel egy frissen tüdőátültetett mellé odaáll és a gyermeki becsület igazságosságával összefoglalja a lényeget. Hogy nem kell félni. Az hogy volt egy kis kellemetlenség közben az mind kell ahhoz, hogy jobban értékeljük azt, amit kaptunk. Hát, ahogy ezt ez a gyermek megfogalmazta, ezt hívom én csodának.  

Csapatembernek tekinti magát? „Jó főnők” ha szabad ezt így megkérdezni? 

Nem tudom. Gyerekként nagyon nem voltam csapatjátékos. Szerettem természetfotózni és ahhoz csend és egyedüllét szükséges. Azt érzem, hogy amióta osztályt vezetek, nagyon rendes emberek vesznek körül és úgy is érzem magam, mintha egy közös család lennénk. Ettől még lehetnek persze problémák, mint minden családban, de mi nagyon őszinték vagyunk egymással. 

Mert Ön egy szerencsés ember, mint ez eddig világosan kiderült. De cserencsés talán abban is, hogy van, aki ezt az utat folytatja és ezt kevés vezető tudja elmondani. 

Elég sokat gondolkoztam azon, hogy majd hogy lesz, hogy legyen. Vártam valami hozzám hasonló szabású valakit, aki majd rászabadul a szakmára és úgy habzsolja a szakma dolgait, ahogy én tettem az elején. Nagyon meglepődtem, amikor ez a valaki egy „másfél méteres nőnemű lény” volt. Munkatársként kezdte nálunk és hogy-hogy nem, ma már a feleségem és két gyermekem édesanyja.  Azt látom benne, hogy Ő folytatni fogja az én helyemen, de nem azt és nem úgy, ahogy én csináltam. Ő lakott kilenc évesen intenzív osztályon, ő tudja mi az, hogy fulladni, sokkal jobban, mint én. Ilyen alapokra pokoli jól lehet építkezni. 

Egy tanyán él családjával, a házát is maga építette, nem volt jobb elfoglaltsága éppen? 

Föl sem merült bennem, hogy azt a helyet, ahol élek, valaki más építse. Egyébként a második házam ez, amit magam építettem, és egyben egy régi nagy vágyamat elégítettem ki: Tanyán élni. Itt már a villanyt és a vizet is én szereltem be. Ez egy 20 hektáros terület, amit én konstruáltam. Ahhoz, hogy ez működjön, kell traktor, fűkasza, motoros fűrész és mindenből legalább kettő, hiszen bármi elromolhat. Van több kutyánk is, aki őrzik a birtokot. Mi itt találtuk mag a magunk boldogságát, hiszen igen jól mondta, én egy szerencsés ember vagyok! 

Dr. Grózli Csaba 

A cikket a „Csak ülök és mesélek” beszélgetésem alapján készítettem, mely beszélgetés megtekinthető a Trapi Napok 2020. menüpontban.

Az eredeti cikk a Szervusz újság 2020/2. számában jelent meg.