Szívében nem volt más, csak jóság és szeretet

Mit szólnánk hozzá, ha szerveit felhasználnák szervátültetésre? Feldolgozhatatlan érzéseink ellenére azonnal beleegyeztünk, szinte természetesnek éreztük a gyermekeimmel együtt.

Donortörténetek

Donortörténetek sorozatunk következő részében Kiss Józseffel beszélgettünk.

2017 januárjában vesztettem el a feleségem 58 éves korában – meséli József telefonbeszélgetésünk elején. Egy élelmiszerboltban volt eladó. Két éve lett volna a nyugdíjig, amit már mindketten nagyon vártunk. Szerették a kollégái, és szerették a boltba járó vásárlók is. Sokan miatta jártak oda vásárolni, mindenkihez volt egy jó szava, egy kedves mosolya.

Ki merem jelenteni, hogy ő volt a legjobb édesanya és feleség a világon.

Mindhárom gyermekünket, két lányunkat és egy fiúnkat szeretetben neveltük. Már volt egy fiú unokánk, akivel igyekeztünk sok időt tölteni, és azt terveztük, hogy a nyugdíjba vonulása után még többet leszünk együtt. Azóta további két unokánk született – egy kislány és egy kisfiú – akiket sajnos már nem ismerhetett meg, pedig rajongva szerette volna őket is. Kivételes személyiség volt, gyengéd mégis erős, szeretetteljes és gondoskodó. Nagyon szerette a virágait gondozni, de a kötés és varrás is lefoglalta. Barátainkkal órákig tartó römikártyajátékot játszottuk, főként a nyári hétvégi délutánokon.

Azon a végzetes szombati napon hajnalban kelt, és elment dolgozni.

Egy újabb hosszú munkanap állt előtte. Mivel aznap igen nagy hó esett, így a nagyobbik lányom a munka végeztével hazahozta, mert a kerékpárra úgysem tudott volna felülni, hisz a mellékutakat még nem takarítottak le. Amikor hazaért, megmelegítettem az ebédet, és együtt megebédeltünk, ahogy ezt bármelyik másik nap is megtettük. Ebéd után én egy kicsit ledőltem, délelőtt a havat takarítottam az udvaron, hogy ki tudjunk állni az autókkal, de mivel én szívbeteg vagyok, ez nekem nehéz munka volt, elfáradtam.

Ő úgy döntött, hogy kimegy az utcára, és eltakarítja még a járdáról a maradékot. Nem sokat aludtam, inkább csak szunyókáltam 20-30percet, így amikor felébredtem, kimentem hozzá kicsit segíteni, de akkor már az utcán beszélgetett a szomszédasszonyunkkal. Amikor bejöttünk az udvarra, letettük a lapátokat a fal mellé, és megszólalt: – Majd szétmegy a fejem! – mondta, és abban percben elveszítette az eszméletét. Behoztam a lakásba, gyorsan hívtam a nagyobbik lányomat, hogy azonnal induljon haza, mert nagyon rosszul van az édesanyja.

Ő gyorsan telefonált az ügyeletnek és a mentőknek.

Az ügyeletes orvos egy fiatal, kedves, talpraesett doktornő volt, aki gyorsan megérkezett, de sajnos a mentő a nagy hó miatt csak 20 perc alatt ért ki a szomszéd városból. Ebben a helyzetben egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Tehetetlenek és kétségbeesettek voltunk. A mentő kiskunhalasi kórházba indult a feleségemmel. A nagyobbik lányommal, és a fiammal kocsival követtük a mentőautót, amely megállás nélkül szirénázott. Még otthonról azonnal szóltunk a kisebbik lányomnak is, így ő egyenesen a kórházba rohant . Azóta sem bírom a mentő hangját hallani… A kórházban egyből készült egy CT-vizsgálat, mely tíz centis érrepedést mutatott az agyában. Azonnal Szegedre szállították, még aznap éjszaka megműtötték, majd az intenzív osztályra vitték.

Minden nap mentünk látogatni, a gyerekek szabadságot vettek ki, és felváltva vittek engem: hol a lányaim, hol a fiam. Mindig volt a kórházban valaki, egész nap ott voltam, ott voltunk az ágyánál. Beszéltünk hozzá, meséltünk a napjainkról, és bíztattuk, hogy legyen erős és harcoljon. Az intenzív osztályon dolgozó nővérek és orvosok tudták, hogy megyünk, hogy egész nap ott leszünk….nagyon kedvesek és rendesek voltak.

Az orvosok és mi is bizakodtunk, nagyon reménykedtünk a gyógyulásban, hisz látszólag nem volt semmi baja, mintha csak aludt volna ott a kórházi ágyon. Egy hét múlva az ügyeletes doktornő azt mondta, hogy megpróbálják felébreszteni a kómából. Kapott egy injekciót, aminek az volt a feladata, hogy elindítsa az ébredési folyamatot. Többször ásított, mozgatta a végtagjait, sőt amikor én megvakartam a talpát, rúgott egyet, de semmilyen más reakciót nem észleltünk nála, nem tudott felébredni, magához térni. Sajnos az agyi ér megpattanásával nem tudtak mit tenni, pedig kétszer is próbálkoztak egy-egy újfajta eljárással.

A következő hét vége felé, csütörtökön azt kérték, hogy menjen az egész család, és a főorvosasszony már úgy fogadott bennünket, hogy úgy látja, hogy itt már nem lesz javulás, a feleségem valószínűleg agyhalott.

Kimondta azt, amit nem akartunk hallani, amit nem tudtunk felfogni… És a következő mondatot is fel kellett fognunk….

Mit szólnánk hozzá, ha szerveit felhasználnák szervátültetésre?

Feldolgozhatatlan érzéseink ellenére azonnal beleegyeztünk, szinte természetesnek éreztük a gyermekeimmel együtt.

Pénteken egy három orvosból álló bizottság folyamatosan vizsgálta, és megállapította az agyhalált. Én bennmaradhattam nála állandóan, és egy-egy személy jöhetett még be rajtam kívül elbúcsúzni. Ott volt az egész család, eljöttek a testvérei Veszprémből, a komaasszonyáék, a keresztgyermekei, mindenki szépen elköszönt tőle. Aznap este kilenc óráig lehettünk ott vele, elbúcsúztunk tőle végleg. A doktornő úgy tájékoztatott bennünket, hogy hajnal kettőkor fogják a szerveket kivenni. Annyit kértem csak, hogy szépen varrják vissza, hogy ne látszódjon a beavatkozások helye. A ravatalon semmi nem is látszott rajta.

Nem sokkal halála után egy nagyon szép köszönő levelet kaptunk a Szervkoordinációs Irodától dr. Mihály Sándor igazgató úrtól. Ebben közölték, hogy a tüdejét, a máját, a veséit, a szívbillentyűt, a lépét és a hasnyálmirigyét kivették szervátültetés céljára, és a szerveket be is ültették.

Még most is nehéz róla beszélni.

Csak arra tudtam gondolni, és azóta is arra gondolok, hogy amikor bekövetkezett a baj, nem hittem volna, hogy ez fog történni, hogy el fogom, el fogjuk veszíteni. Egyszerűen annyira gyorsan történt minden, annyira gyorsan bekövetkezett a baj, hogy nem tudtam beszélni vele, elbúcsúzni tőle. Ez a mai napig nagyon bánt.

A temetése óta minden napom azzal indul, hogy miután elláttam az állatokat, felöltözők és kimegyek a temetőbe, hozzá. Ez megnyugtat. Nem tudtam Erzsi halálát feldolgozni, azóta is kerestem a lehetőségeket. Egyszer a tévében megláttam Csikós Józsefné Kiss Irmát, a Szervdonor Családokért Alapítványtól, akkor adták át az ismert donorok emlékhelyét Kiskunfélegyházán. Azonnal szóltam a lányomnak, hogy jöjjön csak! Lányom, ezt a nőt nekem meg kell találnom! – mondtam neki.

Másnap felhívtam dr. Domján Mihály pszichológust, aki a Donorcsaládok egymásért csoportot vezeti, utána pedig Irmát. Elmondtam nekik, hogy mi történt. Nagyon szívesen fogadtak a csoportba. Én azóta mindig ott vagyok velük. A csoportban mindig egy kicsit könnyebb. Pláne amikor szervátültetettek is jönnek. Most volt egy hölgy, aki elmesélte, hogy milyen nehéz körülmények között kapta meg a máját hét évvel ezelőtt. Könnyebb, mert el tudtam képzelni, hogy ő is milyen szenvedéséken ment keresztül, és a feleségem szerveivel ilyen embereknek tudtak segíteni abban, hogy tovább élhessenek.

Nagyon szeretem a közösséget, én mindig közösségi ember voltam. Jó valahová tartozni, ez lesz az utam, amit járnom kell. Hálás vagyok dr. Domján Mihálynak és Csikós Józsefnének, hogy létrehozták a csoportot, sokat segített nekem, szeretek oda járni.

Lejegyezte: Berente Judit

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2021/3. számában jelent meg.