Versenyzőként kell gondolkodni

Kihívást jelent a munka minden új versenyzővel

Az idei szezontól kezdve a téli világjátékokra való felkészülést Fábián Attila, a Magyar Síszövetség és a Magyar Paralimpiai Bizottság szakágvezetője irányítja nagy elkötelezettséggel és szakmai alázattal. Ő az, aki, ha kell, látássérült síelő kísérője, vagy épp kerekesszékest tanít síliftbe szállni majd lejönni a pályán úgy, hogy abból lehetőleg érem legyen. 

Fábián Attila a Magyar Síszövetség és a Magyar Paralimpiai Bizottság szakágvezetője

– Hol kezdődött a a síkarriered? 

– Zuglóban, a házunk mögött egy kis dombon, hároméves koromban. Apukám próbálkozott a tanításommal. Közel volt a Királydomb is, amin tudtunk csúszkálni. Tízéves koromban már jól síeltem, és ekkor beírattak a Budapesti Honvéd versenyszakosztályába. Ekkor kezdődött a versenyzői karrierem. A 80-as években mint alpesi síelő a Budapesti Honvéd színeiben versenyeztem és jártam a magyar versenyeket. 

– Melyik eredményedre vagy legbüszkébb ebből az időszakból? 

– Büszke vagyok minden versenyre, amin elindultam és teljesítettem. Kimagasló eredményeim nem voltak, de álltam egyszer-kétszer dobogón, voltam helyezett. 

– Hol készültetek a versenyekre? 

– Túlnyomórészt itthon. A honvédségnek volt üdülője Mátraházán és a Kékes északi oldalán volt saját pályája a Honvédnak, ott edzettünk. Évente egyszer-kétszer átjártunk Csehszlovákiába edzőtáborozni. Minden december közepén volt egy fix edzőtáborunk – ez volt az első havas edzésünk. Abban az időben még Magyarországon is jól álltunk hóval, így Kékestetőn, Galyatetőn és a Normafánál is volt annyi hó, hogy lehetett edzeni. A havas időszakokban mindennap edzettünk és készültünk a versenyekre. 

– Mennyire különbözött az a világ a mostanitól? 

– Nagyon. A mai gyerekek nem is tudják elképzelni, hogy akkor milyen körülmények között versenyeztünk, hogyan utaztunk, milyenek voltak a pályák, a liftek. A legizgalmasabb az volt – és ezt nevelési céllal mindig elmondom a gyerekeknek –, ha fel kell gyalogolnunk egy edzőmenet után. A pályanézés még úgy volt, hogy először le kellett síelnünk és a pálya nyomvonalában meg kellett taposni a havat, hogy azzal is előkészítsük, és lentről néztük pályát fölfelé. Nem volt raktrak, ezért sível tapostuk a pályát. A másik nagy különbség, hogy nem ilyen szupermodern kapuk voltak, ami elhajlik, hanem mogyorófa vesszőből vagy bambusznád szárából készültek. A versenybírók háromszög formájú zászlókat kötözgettek a kapukra és azokat kerülgettük, egészen más stílusban, mint ahogy most síelnek. 

– A lécek milyenek voltak akkoriban? 

– Akkor még csak egyenes léc volt, a carving és piskóta sí ismeretlen volt. A jobb versenyzőknek már fémbetétes, fémkantnis sílécük volt. Én gyerekkoromban még csavaros kantnis faléccel kezdtem versenyezni, és körülbelül 1 év múlva sikerült olyan síléchez hozzájutnom, aminek már rendes kantnija volt, végig egyben. 

– Hogy kerültél kapcsolatba a parasporttal? 

– 1998-ban kerekesszékes barátommal, Navratyil Sándorral beszélgettünk arról , hogy érdemes lenne komolyabban a sísporttal foglalkoznia és esetleg versenyszerűen űzni ezt a sportot is. Így lettem para síedző. 

– Kérlek mesélj róla! Hogyan került kerekesszékbe, hogy zajlott a rehabilitációja? Úgy gondolom, ez nagyon fontos. 

– Sándor egy autóbaleset következtében gerincsérülést szenvedett és azóta deréktól lefelé mozgásképtelen. 1992-ben Grazban rehabilitációs programban vett részt, ahol több sportággal is megismertették. Tenisszel, asztalitenisszel, úszással és az alpesi sízéssel is. Ott tanították meg síelni. Ekkor még nem lett számottevő dolog az életében a sí. 1998-ban beszélgettünk, amikor megemlítette, hogy teniszezik és sízik. Én akkor már oktattam és versenyzőkkel is dolgoztam. Megkérdeztem, mi lenne, ha elkezdeném felkészíteni versenyekre. Az elsődleges célunk az volt, hogy megmutassuk a sérült társadalomnak, hogy télen is ki lehet mozdulni a négy fal közül, el lehet menni sportolni, el lehet jutni a hegyekbe. A sport és a versenyzés volt az út, hogy kapjunk olyan médiahátteret, amivel tömegekhez tudunk eljutni. 

– És hogy jutottatok el addig, hogy Sándor a téli paralimpián is részt vett? 

– Miután 1998 augusztusában beszélgettünk, megbeszéltük, hogy októberben elkezdünk együtt dolgozni, elkezdjük az edzéseket. Elmentünk Kaprunba, az első edzőtáborba, és ismerkedtünk a helyzettel. Azzal, hogy kerekesszékesként hogyan jutunk fel a liftre, hogy tudunk szállást találni, hatalmas kalandokban vettünk részt. Elkezdtük az edzéseket. Egy szezon elment csak azzal, hogy készültünk a versenyekre. A következő évben kezdtünk el nemzetközi versenyekre járni. Végül sikerült elérnie a paralimpiai kvalifikációs szintet. 2002-ben első téli paralimpikonként részt tudott venni a Salt Lake City-i Téli Paralimpiai Játékokon. Ez volt az első eset, hogy magyar síző téli paralimpián részt vett. 2002 után Sándor még négy évet rááldozott a síelésre az életéből, és 2006-ban Vas Ágnessel – az első női téli paralimpikonnal – kiegészülve már ketten képviselték Magyarországot a torinói téli Paralimpián. 

– Mikor kerültél kapcsolatba a Magyar Paralimpiai Bizottsággal? 

– A 2000-es évek elején, amikor láttuk, hogy tudunk komolyabban foglalkozni a versenyzéssel. Ekkor megkerestem a síszövetséget és a paralimpiai bizottságot is, hogy miben tudnak segíteni. Innentől kezdődik az én paralimpiai pályafutásom és azóta is ott vagyok. 

– Hogyan folytatódott az együttműködés az MPB-vel? 

– Közel húsz éve vagyok a magyar paralimpiai alpesi sícsapat vezetője, elmondhatom, hogy ezen idő alatt megéltünk öt téli paralimpiai ciklust és négy téli játékokon versenyzők sorát sikerült felkésziteni a versenyekre. Ez nem sikerült volna az MPB segitsége nélkül. Az évek alatt nagyon sokat fejlődött a sportágunk, ma már professzionális felkészülés szükséges az eredményes versenyzéshez és ebben velünk együtt haladt előre az MPB is. 

A fejlődés mellett mindig megkaptuk az erkölcsi és anyagi támogatást is az évek alatt akár a hazai versenyek rendezéséhez, akár a nemzetközi megmérettetéseken való részvételhez. 

– Ekkor már csak sérültekkel foglalkoztál? 

– Párhuzamosan épekkel is foglalkozom. 2006-ig a Freestyle SE serdülő versenyzőit edzettem. Ekkor még ez volt a fő elfoglaltságom a parasportolók mellett. A serdülőbajnoksággal egy időben integráltan zajlott a paraversenyzők bajnoksága. 2006-ban jöttem el a Freestyle SE-ből és a saját klubomban kezdtem dolgozni. Ez a Holtpont SE. Az egyesület neve egy film címéből lett, ahol a szereplők szörfösök, mint ahogy az egyesület alapítói közül is többen. Az egyesület 2003 óta létezik, de aktívan 2006-tól működik. Ekkortól jöttek versenyző gyerekek a klubunkba. Síiskola nincs az egyesület mögött, kimondottan versenyzőkkel foglalkozunk. 

2003 – 2006 között ifjúsági versenyzők felkészítését végeztem, velük a nemzetközi mezőnyben is megmérettettünk. 

A 2010–11-es szezonban a serdülőválogatottnak voltam a szövetségi kapitánya és emellett 2010-ben Dani Gyöngyivel és Koleszár Balázzsal mentünk a téli paralimpiára. 

Megbeszélés az edzőtáborban.

– Mesélj kicsit róluk is! 

– Balázs 2006 után hallott a lehetőségről, ekkor keresett meg és 4 év alatt készítettem fel a paralimpiára. Gyöngyivel 2006-ban találkoztam Torinóban, ahol Lőrincz Krisztával látogatták meg a versenyeket, ezután kezdett el ő is sízni. Minden egyes téli paralimpiára úgy jutottak ki a magyar versenyzők, hogy megszerezték a szükséges kvalifikációs pontokat, nem pedig szabadkártyával. Balázs révén már volt egy állókategóriás sízőnk, ő felsővégtag-sérült. 2011-ben jött Balogh Zsolt, egy látássérült versenyző, így már látássérült és mozgásukban korlátozott sportolók mindegyikével foglalkoztam. 

– Egy látássérülttel nem lehet egyszerű az edzés és a versenyzés. 

– Az első 2-3 szezonban én voltam Zsolt vezetője, mert nem találtunk olyat, aki vállalta volna az ezzel járó felelősséget és időráfordítást. 2012 telén–2013 tavaszán jött Bocsi Bence, aki nagyon alázatos módon átvette ezt a feladatot. Sajnos 2014-ben nem sikerült elérni a kvalifikációs szintet, ezért nem jutottunk ki a paralimpiára. Szocsiban nem volt magyar parasportoló. Zsolt és Bence azonban nem adták fel, egyre jobb és jobb eredményeket értek el szezonról szezonra. 2018-ra sikerült megfutni a kvalifikációs szintet, így nem volt akadálya annak, hogy kijussanak Pjongcsangba Lőrincz Krisztával együtt. A látássérült síző és vezetője egy csapat. Még ha külön is kell regisztrálni őket, róluk csak csapatként lehet beszélni. Sajnos Bence ezután abbahagyta a vezetést, elfoglaltsága miatt nem tudta tovább vállalni. Ezért én visszaálltam Zsolt elé. Egy látássérült sportolót vezetni a sípályán nagyon nagy felelősség. Nagyon nagy koncentrációt igényel és mind fizikálisan, mind mentálisan nagyon igénybe veszi az embert. 

– Mi a legnagyobb nehézség ebben a feladatban? 

– A vezető a vak síző szeme. Nekem kell megválasztanom azt az utat a pályán, amin biztonságban le tudom vinni, hogy ne érje őt sérülés. Ehhez olyan nyomvonalat kell választanom, ahol a legnagyobb biztonságban tudom vinni a pályán, eközben a versenyzőt is figyelnem kell, hogy hol fog fordulni és úgy kell az instrukciókat adni, hogy az én nyomomban tudjon menni. Ez egy igen bonyolult feladat. Nagyon sok kilométert kell a párosnak együtt megtenni ahhoz, hogy tökéletesen tudjanak közlekedni a sípályán. Akár kapuk között, akár szabadon. Zsolt nagyon jól sízik. A külső szemlélő sokszor nem is hiszi el, hogy vak és nem lát semmit. Visszatérve, vezetni nagyon nagy felelősség. Nagyon stabil sízőnek kell lenni annak, aki elöl áll. Néha többet nézünk hátrafelé, mint előre és közben még az utat is meg kell választani, hogy hol fogunk kanyarodni. 

Az idei szezonban sikerült egy új vezetőt találni Zsolt elé Simonffy Botond személyében. 

– Attila, te ezt hol tanultad? 

– Amikor Navratyil Sanyival foglalkoztam, ott is saját magunkat fejlesztettük. Nem voltak képzések. Azt tudtam, hogy egy ép emberrel hogyan kell dolgozni, milyen módszereket kell az edzéseken elővenni és ezt ültettük át a fogyatékos sízésre. A következő lépés az volt, hogy külföldi csapatokkal nagyon sokat tudtunk együtt edzeni. Onnan jött a visszacsatolás. Az évek alatt a paraversenyeken láttam, hogyan mennek a látássérült versenyzők, és több külföldi edző is segített a helyes út megtalálásában. Beálltam elé és próbálgattuk, hogy mit kell csinálni. Ebből alakult ki egy rendszer, amit fel tudtunk építeni. Hívtunk külföldi edzőt, aki foglalkozott látássérült sízővel és vezető is volt és pár napot vele is tudtunk dolgozni. Kiderült, mit csinálunk jól vagy min kellene változtatni. 

– Külföldi edzők közül kikkel voltatok kapcsolatban? 

– A 2000-es évek elején a német paralimpiai csapattal volt nagyon jó viszonyunk. Velük sokáig közös edzőtáborokban vettünk részt, sokat segítettek. A szlovákokkal van nagyon jó kapcsolatunk. A látássérülteknél az olaszokkal kerültünk kapcsolatban. Jártunk olasz versenyekre. A lengyelekkel az utóbbi időben alakult ki jó viszony. Nagy nemzetközi versenyeken – világbajnokságon, paralimpián – pedig a spanyol, andorrai, chilei csapatokkal volt nagyon jó kapcsolatunk. 

– Honnan van a vénád ehhez? 

– Ezt igazából nem tudom. Volt egy balesetem 23-24 éve, ahol komoly sérüléseket szenvedtem és kaptam egy ütést a fejemre. Azóta az épek között nem vagyok elég ép, a sérültek között nem vagyok teljesen „sérült”. Meg tudom érteni a sérülteket, át tudom érezni a helyzetüket. Tudom azt a sportból, hogy mennyit kell dolgozni ahhoz, hogy eredményt lehessen elérni, tudom, hogy egy sérülés után mennyi munka van abban, hogy újra síelni tudok, mert nekem is úgy volt, hogy csonkolni kell a lábamat. Aztán azt mondták, hogy csak bottal tudok majd járni, ahhoz képest most is nap mint nap sílécre tudok állni és tudok síelni és edzéseket tartani. Ezekből a dolgokból tudtam magamat úgy felépíteni, hogy jobban tudok azonosulni a sérültekkel úgy, hogy az épektől hozott tudással tudom őket fejleszteni. 

– Mi, szervátültetettek, egy új szín vagyunk a palettán. 2015 óta veszünk részt Eplényben a para síbajnokságon. 

– 2015-ben volt az első, csak fogyatékkal élőknek rendezett Országos Alpesi Síbajnokság. Nagyon fontos, hogy Magyarországon tudtuk megtartani, mert így el tudott jönni nagyon sok olyan sérült is, aki külföldi versenyre nem jött volna el. 35 fős mezőny jött össze, ami egy rendkívül jó szám, tekintve a fogyatékkal élők sportolási hajlamát, főleg az alpesi síben. Ott találkoztunk először és a bobosok, végtagsérültek, látássérültek, hallássérültek után itt vagyunk a szervátültetettek edzőtáborában. 

– Akkor ez most új kihívás neked? 

– Mindenképpen. Minden új versenyzővel dolgozni egy kihívás. A versenyző szeretne jó eredményt elérni a versenyen, és ha én ebben tudok segíteni, hogy jobban biztonságosabban, gyorsabban jussanak le a pályán, esetleg még előrébb is tudtok jutni a versenyszámokban, akkor nekem ez egy nagyon nagy kihívás és megtisztelő feladat. Nagyon szívesen vállaltam és bízom benne, hogy tudok annyi pluszt adni a sportolóknak, amit kamatoztatni tudnak a versenyeken és sikeresen fognak szerepelni. 

– Jelent neked valami nehézséget az, hogy velünk dolgozol? 

– Abszolút nem. Én azt gondolom, hogy a társadalom a sérülteket nagyon sokszor sajnálja, óvja, védi. Én a másik oldalt képviselem. Ha eljön valaki sportolni, akkor az azért jön oda, mert szeretne eredményt elérni. Ha óvjuk mindentől, nem fog eredményt elérni. Persze vigyázunk és sokkal jobban ügyelek arra, hogy a biztonsági zónák meglegyenek, mert nem ugyanazon a nyomvonalon mennek a versenyzők, mint az épek. A biztonság sokkal fontosabb. De az, hogy az edzések időtartamát, minőségét lejjebb adjam, az nem működik, mert versenyzők vagytok ti is, és ugyanolyan intenzitással, erőbedobással kell készülni a versenyekre mindenkinek. Én ezt a kicsit keményebb, vonalat szoktam követni – természetesen a keretek betartásával. Ha valakinek nem úgy megy az edzés ahogy azt szeretnénk, akkor nem azt a megoldást választjuk, hogy feladjuk, hanem megkeressük a legjobb utat ahhoz, hogy sikeresek legyenek a versenyeken. Ha fel akarja adni, vagy a kiírt pihenőket nem tartja be a sportoló, akkor megkapja a leszidást. Versenyzőként kell gondolkodni. A fogyatékossport is közelít a profi sport felé, sőt a legjobbak már ugyanúgy készülnek, mint a profi ép sportolók. 

– Nálunk egész mások a paraméterek. Mi itt vagyunk a paralimpia ernyője alatt, de igazából rajtunk nem látszik semmi. Nem hiányzik kezünk vagy lábunk, nekünk a belső szerveink azok, amiket kicseréltek. Nyilván megvannak a korlátaink. Te hogy látod a csapatot? 

– Kívülről valóban nincs semmi jele. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy szervátültetettként vannak olyan kockázatok, amik miatt a biztonsági zónákat jobban be kell tartani. Első kérdésem az volt, hogy orvos jön-e veletek. Én szeretem, ha mindenhova jön orvos, ez veletek még hatványozottabban fontos. Jó, hogy itt van egy doktor, aki napi szinten figyel rátok. Azt gondolom, hogy ugyanúgy síeltek, mint az épek, semmi különbség nincs. Annyi látszik, hogy ez egy idősebb csapat, rengeteg sínappal a háta mögött, rengeteg olyan beidegződéssel, mozdulattal, amit évek alatt megtanultatok és ezen próbálunk meg egy kicsit javítani, hogy ez még jobb legyen. Még biztonságosabban álljatok a lécen és még gyorsabban tudjatok menni, de semmi különbség nincs az ép társaitokhoz képest. Ugyanúgy kell dolgozni, figyelve és betartva azt, hogy ha csipog a telefon, hogy ha be kell venni a gyógyszert, akkor meg kell állni és be kell venni. 

– Ez az első alkalom, hogy veled vagyunk, és szeretnénk, ha ez egy gyümölcsöző, tovább épülő kapcsolat lenne, mert a téli sportjaink kicsit mostohák voltak eddig. Megpróbálnánk fiatalabbakat is bevonni. Szeretnénk jövőre is egy ilyen edzőtábort. 

– Én nagyon szívesen jövök veletek jövőre is, és folytatjuk a közös munkát. 

Berente Judit 

Megjelent a Szervusz újság 2020/1. számában.