A műtő lett az én színpadom

Akinek sikerült maradandót alkotni

Prof. dr. Alföldy Ferenc, a Transzplantációs és Sebészeti Klinika nyugalmazott igazgatója kalandos életutat tudhat maga mögött. Színésznek készült, versenyt szavalt osztálytársával, Ernyei Bélával, végül mégis orvos lett. Kórbonctant tanult, hogy jó sebész lehessen, ezt követően került az I. sz. Sebészeti Klinikára, ahol Perner professzor éppen a veseátültetési programot készítette elő. Mégsem ekkor került kapcsolatba a veseátültetéssel, mivel Amerikába ment tanulmányútra. Visszatérve tagja lett a veseátültető csapat legendás hármasnak: Perner, Járay, Alföldy. Különösen foglalkoztatta az agyhalál kérdése, ami az ő munkájának köszönhetően került be a 1997-es egészségügyi törvénybe. Szenvedélyesen kutatta az orvostörténelmet, és ma is fejből elszaval több oldalnyi verset, mert az orvosi mellett a színészi véna is megmaradt. Ez utóbbi képessége az interjú során is megcsillant.

A teljes beszélgetés megnézhető itt:

– Professzor úr, hogyan indult el az Ön története?

– Az apám német, az anyám meg tót, csak én vagyok magyar. A magyarság úgy kezdődött, hogy a dédapámat úgy hívták, hogy Róth, aztán 1886-ban magyarosított Vörösre. Ő Selmecbányának lett a jegyzője, indított egy magyar nyelvű újságot, alapított egy magyar múzeumot. Ebbe aztán bele is halt, mert Ő nem esküdött fel Trianon után a csehszlovák kormányra, ezért rögtön kirúgták, és amikor házkutatást tartottak, és elvették tőle az általa alakított múzeum kulcsát, agyvérzést kapott és meghalt. Apám Debrecenben végzett orvos volt, innen került Budapestre. Sosem volt semmiféle párt tagja, úgyhogy 44-ben zsidók bujkáltak nálunk, 56-ban pedig ávósok. 1957. október 23. után, amikor a gimnáziumban volt egy tüntetés, akkor Antal Józsefnek adott állást, igaz, hogy csak takarítóit…

– Egyenes volt az útja az orvoslás felé?

– Nem teljesen. A Toldi Gimnáziumba jártam, ami nem volt egy kifejezetten baloldali iskola. Horthy Istvántól kezdve rengeteg híresség járt oda, nagyon sok színész is került onnan ki, pl. Haumann Péter, Szabó István vagy Ernyey Béla, aki az osztálytársam volt. Összesen három alkalommal akartak kirúgni a gimnáziumból. Az egyik például azért volt, mert orosz óra helyett elvittem a többieket a Corvin moziba, ahol a Trapéz című filmet vetítették Gina Lollobrigidaval és Tony Curtis-szel.

– Ilyen háttérrel akár színész is lehetett volna…

– Az is volt a tervem. Viszont ekkortájt halt meg az édesanyám. Az érettségire abban az időben még jelentkezni kellett, és nem volt az, hogy „én ez akarok lenni”, a szülők eldöntötték, hogy péknek, asztalosnak vagy orvosnak adják a gyereküket. Mivel Ernyey Bélával állandóan versenyt szavaltunk, én is színész akartam lenni. De hiába: megjött a papír, amit az apám kitöltött és odaírta, hogy a budapesti Orvostudományi Egyetemre akarok jelentkezni, én meg aláírtam, nem is néztem meg. Viszont majdnem megúsztam az orvoslást, mert az iskola a sok balhém miatt nem javasolt egyetemi felvételre, és kaptam egy papírt arról, hogy nem vagyok alkalmas az egyetemre, de ezt a papírt édesapám kapcsolatainak köszönhetően végül sikerült eltüntetni.

– Az egyetemen már jobb tanuló volt?

– Az egyetemet átlagos tanulóként végeztem el, de már akkor kacsintgattam a sebészet felé. A Kórbonctani Intézetbe kerültem, mert annak idején Kudász Józsefnek, aki a magyarországi szívsebészetet megteremtette, az volt az alapelve, hogy a sebészethez a kórboncnokság adja az alapot. 1963-at írunk ekkor, 1966-ban végeztem az egyetemen. Végül a szakvizsgáig kórboncnok voltam, utána kerültem az I. sz. Sebészeti Klinikára, és ekkor kerültem össze Pernerrel, aki 1971-ben jött haza Algériából.

– Akkor ott volt a veseátültetési program elindulásánál is?

– Sajnos nem voltam ott az első veseátültetésnél, éppen Amerikában dolgoztam egy magánkórházban. Úgyhogy 73-ban én a tengerentúlról drukkoltam nekik.

Prof. Dr. Alföldy Ferenc

– 1973 Amerika, hogy került ki, és hogyhogy visszajött?  

– Volt egy magyar származású sebész, Tauber Lászlónak hívták. Az általa alapított ösztöndíjjal kerültem Amerikába. Meg volt szervezve, hogy David Hume-hoz megyek, aki az amerikai veseátültetés atyja, de ő közlekedési balesetben meghalt. Gerry Maxwell volt a következő lépcső számomra, akihez elmentem, mondták, hogy menjek fel az intenzívre. De azt nem mondták, hogy nem ott dolgozik, hanem ott fekszik: sziklát mászott és lezuhant. A mormon közösséggel akkor ismerkedtem, azt mindannyian tudjuk, hogy ők nem isznak. Nem isznak, persze. Mondta, hogy szolgáljam ki magam, és az ágy alá mutatott. Benéztem az ágy alá, ahol, ha nem volt 30 whiskys üveg, akkor egy sem. De hát nem isznak. Így történt, hogy a közelébe sem kerültem a veseátültetésnek Amerikában, hát hazajöttem.  

– Amikor visszatért, már megtörtént az első veseátültetés.

– Igen, az elsőről lemaradtam, de Perner nagyon várt vissza, szigorú főnök és nagyon jó barát volt, most is az. Az elveihez szigorúan tartotta magát: azt mondta, hogy „az első harmincat én transzplantálom!” – persze Ő volt a legjobb sebész hármunk közül.  

– Mondjuk ki a három nevet: Perner, Járay, Alföldy…

– Megtanultuk tőle, hogy hogy kell vesét átültetni. Zseni volt, illetve most is az. Később felváltva csináltuk. Nagyon nehezen indult a szervezés. Először az volt a baj, hogy alig volt dialízis Magyarországon. 30 embert dializáltak. Ott ültünk a bizottságban, és meg kellett mondanunk, hogy ki az, aki dialízisre kerül, és ki az, aki haljon meg. Rettenetes volt. Ekkor már sokat foglalkoztunk a törvénnyel és etikai háttérrel, és jártuk az országot az intenzív osztályokat felvilágosítani. Akkor még az izoelektromos görbéhez volt kötve az agyhalál megállapítása, vittük magunkkal a hordozható enkefalográfot. Marosi Sándor volt az első ideggyógyász, aki értett hozzá, és hajlandó volt éjszaka velünk jönni. Ahol kimondta, hogy halott, mi kivettük a veséket, aztán jöttünk haza és másnap beültetettük.  

– Ha ilyen jól beindult a veseátültetés, hogy került Szekszárdra?

– Szekszárdon orvoshiány lett, és segítséget kértek, én pedig azt mondtam, hogy szívesen lemegyek. Elmentem, és egy hónap alatt annyit operáltam, mint a klinikán két év alatt. Volt olyan, hogy 24 óra alatt megoperáltunk 16 beteget. Ott aztán lett az embernek gyakorlata, és megtanult gyorsan operálni. Fent volt az urológiai osztály, alatta a sebészet, 80 ágy volt. Ez egy nagyforgalmú megyei kórház volt. Ketten ügyeltünk, és kettőnknek volt egy szakvizsgája, nekem. Kórbonctanból. De persze be lehetett hívni telefonos segítséget. Itt szereztem elég komoly sebészeti gyakorlatot. Azután voltam még a László Kórház sebészetén és a Korvin Ottó kórházban is. Sokat tanultam ezalatt.  

– Hogyan állt ekkor a szakma itthon a veseátültetéshez? 

– Jó példa erre a kandidátusi disszertációnk. Egy disszertációt írtunk közösen Járayval. Ilyen azóta sem fordult elő, hiszen egy ilyen munkát nem egy ember végez, hanem jó harmincöten. Kettéosztottuk: az ő „dilije” a kilökődési reakció volt, az enyém meg a fertőzéses reakciók – hiszen az apám mikrobiológus volt. Majdnem oldalra pont annyit írt, mint én. De mi úgy voltunk, mint a rendőrök, az egyikünk olvasni tudott, a másikunk írni. Ott ült a papírjaival és mindenféle statisztikai számaival, amiből semmit nem értettem. Egész délelőtt magyarázta, utána megfürödtünk a Balatonban, aztán átmentünk a szomszéd Pista bácsihoz, ittunk 2-3 pohár bort, aztán leültünk, Ő az írógéphez és én megpróbáltam lediktálni neki, amit korábban egész délelőtt ő magyarázott nekem. 

Aztán ezt meg kellett védeni az Akadémián. A transzplantációnak sok ellensége volt, magasan kvalifikált emberek, például Babits Antal professzor sem hitt benne, de nem derült ki, hogy miért volt ez a gyűlölet. Ezt a disszertációt 85 veseátültetésből írtuk, ami akkor egy nagyon szép szám volt. A bizottság elnöke dr. Kun Miklós sebész volt, Kun Béla fia, aki jóindulatú ember volt, de rendkívül erős dohányos. Ült fent a pulpituson és folyamatosan dohányzott. Azon a pulpituson, ahol egyébként volt egy kerek tábla, amin egy pipa volt áthúzva. A védésnél Babits Antal szólásra jelentkezett. Nem tudtuk pontosan, hogy most mi fog történni, gratulál és elnézést kér, vagy leszakad mindjárt az ég, hiszen Ő egy Kossuth-díjas egyetemi tanár, akadémikus volt, aki az első magyarországi veseátültetésekről szóló disszertációhoz a következőképpen szólt hozzá: „Az nem véletlenül van kitéve!” mutatott az áthúzott pipára és leült. A disszertációnkat elfogadták.  

– Igaz, hogy saját kocsival jártak az elején a szervkivételre?  

– Többnyire a Perner autójával mentünk, mert az nagyobb volt, mint az én Trabantom, de voltak kétségeim, hogy eljutok-e a célállomásokhoz. 1982 környékén meg tudtam egyezni a rendőr-főkapitányság közbiztonsági osztály vezetőjével, aki iskolatársam volt korábban, hogy a rendőrség jöjjön szállítani, rendőrautóval. Ami ment is, de volt olyan eset, amikor nem volt elég autójuk. Egyszer Szolnokról jelentettek egy donort májkivételre. Esett az eső, este volt, és egy rendőrautó volt, amibe nem fér be minden eszközünk, hiszen nekünk ilyenkor vinni kellett a műtői felszerelést, a jeget, a folyadékokat. Így aztán a műtősnő és én a saját autómmal mentünk, a rendőrautó után, aki villogott, én meg mentem utána. Na de neki lehúzódott minden szembejövő, nekem meg nem! Halálfélelmem volt, ráragadtam, hogy minél közelebb legyek hozzá, de mi van, ha ő fékez? Rémes volt.  

– Nagyon sokat foglalkozott az agyhalállal és annak az etikai vonatkozásával, sőt, még az egyházakkal is egyeztetett. Önnek is köszönhető, hogy ez a helyzet ezután letisztult?

– Akkoriban nyugaton nagyon sokat foglalkoztak az agyhalál kérdésével, amit a kongresszusokon rendre meghallgattam. Érdekelt, és elkezdtem ezzel foglalkozni, senki nem foglalkozott vele addig. Aztán mások is felébredtek és elkezdtek vitatkozni, de én akkor már előrébb jártam. Végül Kapócs Gábor dr. (az akkori egészségpolitikai helyettes államtitkár – a szerk.) összeszedte azt a társaságot, aki azt a bizonyos 1997-es cikkelyt a transzplantációról megalkotta, melybe a transzplantációs részt többnyire én csináltam, és amiket nehéz volt elfogadtatni. Hosszú ideig nagyon érdekelt ez a dolog, aztán elfogadták ezt a törvényt, módosítottak rajta időnként, de nem sokat. Büszke vagyok rá, hogy sikerült maradandót alkotni, akkor is, ha a nevem nem szerepel alatta, én azért tudom, hogy én csináltam.   

– Sok beteg köszönheti Önnek az életét. Nehéz volt abbahagyni?  

– 70 éves koromban tettem le a szikét. Én nem voltam olyan „sebészőrült”, mint Perner. Én nem álmodom ezzel. Talán egyszer álmodtam műtéttel. Tudtam, hogy hét okom is van, hogy abbahagyjam az operálást., Ezek között ott volt, hogy muszáj volt megoperáltatni a gerincemet, mert annyira fájt, hogy már nem bírtam egyenesen állni. A másik ok pedig az volt, hogy nem akartam megvárni azt, hogy a fiatalok kiutáljanak. Sok oka volt annak, hogy abbahagytam. Persze az ember lelkének jó a sok megmentett élet, szomorú a sok elveszített élet, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 1994-ben, amikor megnyitottuk a Transzplantációs Klinikát, akkor az oda érkező veséről csak annyit tudtak, hogy páros bab alakú szerv, és mindenkit én tanítottam meg, hogy mi is az a veseátültetés, akik utána továbbadták a fiatalabbaknak. 

– Hogy érzi magát most, hogy átvehette a Szervátültetettek szolgálatáért díjat, a betegek elismerését élete munkájáért?  

– A végletekig meghatódtam, egyáltalán nem számítok már semmilyen elismerésre. Egyre többször jut eszembe Arany János Epilógus című verse, hogy mit adott a sors, mit nem adott, és ugye azzal fejezi be, hogy „most ha adná is, már késő, egy nyugalom vár, a végső.” Mert így 80 év környékén több társbetegséggel az ember már sokszor gondol a halálra, az elmúlásra. Nyugodtan halok meg, csak egy dolog zavar, hogy a feleségemet burokban tartottam. Elmentem dolgozni, és arra mentem haza, hogy a gyerekek megtanultak beszélni.  

dr. Grózli Csaba

 

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2021/3. számában jelent meg.

Elment egy Óriás

Néhány hajnali gondolat – Alföldy Professzor Úr levele