A tudás átadása életet ment – Aki minden szívdobbanásért harcba indul 

Háromszor is külföldre ment, de a szíve mindig hazahúzta. Fontos érték számára a beteg emberi méltósága és ezt a gyermekek esetében sem felejti el, akik mosolyáért akár bohócorrot is húz. Mesél a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet Gyermek Szívsebészeti Osztályán elindult fejlődésről, az általa vezetett elkötelezett és jól képzett csapatról, ahol a műtősfiútól a nővéren át az orvosokig mindenki egy emberként képes dolgozni. Szobáját gyermekek által készített alkotások díszítik, ahol Süsü a sárkány bakelit lemeze jól megfér a zeneművészet klasszikusaival. Dr. Prodán Zsoltnak (57) a nemzetközi hírű magyar gyermeksebészet kialakulását elősegítő nagy hatású munkáját 2017-ben Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj életműdíjjal, 2020-ban pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével ismerték el.

Mindig is orvosnak készült vagy volt más lehetőség is a tarsolyban? 

Egészségügyi dolgozók gyermeke vagyok, apám fül-orr-gégész, édesanyám műtősnő volt. Amikor nagymamám beteg lett, akkor anyám, aki sokáig az idegsebészeten dolgozott magával vitt és én a steril beadóból néztem, ahogy különböző agyműtéteket végeztek, akár baleseti sérülteknél is. A középiskola végén nagy kérdés volt, hogy építész legyek vagy orvos, mivel mindkettő érdekelt. Végül a matek négyes döntött, így kerültem az orvosi pályára, amit nem bántam meg azóta sem.  

A sebészetet értem a szülői háttér okán, de honnan jött a szív? 

Péterffy Árpád szívsebész egyetemi éveim alatt jött haza Svédországból, aki új szellemet hozott a DOTE sebészeti (és különösen mellkas- és szívsebészeti) ellátásába. Olyan ember volt, aki kopogott a kórterem ajtaján, mert azt mondta, az a beteg privát szférája. 

Ez a fajta viselkedés már akkor ennyire fontos erővel bírt egy egyetemista számára? 

Persze hogy fontos, mert szerintem ma az egyik legnagyobb kihívás az egészségügyben az emberi méltóság megőrzése. Tehát ha valamin nagyon sürgősen változtatni kellene Magyarországon, akkor az ezzel a mondattal összefoglalható.  

Példaképként tekintett rá? 

Szerettem Péterffy Árpád emberi hozzáállását. Amikor például kollégáját veszítette el, akkor láttam őt professzorként sírni, ami azért valljuk be őszintén, ritkán fordulhat elő. Ő volt az, aki egy igazi modern, nemzetközi szemléletet hozott a szívsebészetbe és ő mondta azt nekem, hogy foglalkozzak a veleszületett szívhibákkal, mert itt nagyon sok változás várható.  

Jókor volt jó helyen? 

Egy olyan időszakba sikerült bekapcsolódni a nyolcvanas évek második felében, amikor a veleszületett szívhibák sebészete éppen új lendületet kapott, legalábbis a világ legnagyobb centrumaiban. Előtte az újszülöttek műtéti technikája nem volt még kialakítva, viszont a műszaki robbanásnak köszönhető új eszközök, például az ultrahang, új korszakot hozott mind a sebészi technikák, mind az anesztézia terén.  

Ennyire fontos tényező a technika? 

Kicsit olyan ez, mint a Forma 1, minden évben hoznak valamilyen újítást az istállók, ami jobb, és nekünk az a feladatunk, hogy ha nem is az első körben, de közvetlenül utána a magyar betegek is ebből profitálhassanak.  

Egy ilyen, kevesek által művelt szakterület elsajátításához külföldi tapasztalatokra is szükség lehet. 

Egy „Project Hope” elnevezésű kormányprojekt keretében sikerült kijutnom Amerikába. Az elképzelés az volt, hogy Magyarországon hozzanak létre egy közép-európai központot a Harvard Egyetem támogatásával, azonban kis hazánk közvetlenül a rendszerváltás utáni káoszban valamiféle rövidlátó okokból kifolyólag ezt a fantasztikus lehetőséget elhalasztotta. A centrum a Balkántól Lengyelországig gyűjtötte volna össze a betegeket, de nem jött össze, ami azóta is nagyon bánt. Viszont az akkori főnököm, Lozsádi Károly professzor segített kijutni Párizsba, ahol annak a Claude Planché-nak a tanítványa lehettem, akinek az intézete nem mellesleg az összes európai központ vezetőjét képezte. Így gyakorlatilag mindenkit sikerült megismernem ezen a területen, és ezek a kapcsolatok ma is működnek. 

A francia kapcsolat? 

Igen, ez egy fontos mérföldkő volt az életemben, ugyanis a franciák sokkal egyszerűbben oldottak meg műtéti technikákat, mint az angolszászok. Például amíg Bostonban 20 fokra hűtötték le a csecsemőt, megállították a keringést és 40 percen belül kellett végezni az oxigénhiány miatt a műtéttel, addig a franciák már folyamatos mesterséges keringetést alkalmaztak. Így csak 30 fokra kellett lehűteni a testet és volt idő operálni, és ma is ez a technika a használatos. 

Ez volt a hőskor? 

Itt folyamatos hőskor van, hiszen amikor fejlődik valami, és onnan hátranézünk, akkor a tegnap még hőskorban hitt életünk homályba vész.   

Sok-sok ismerettel érkezett haza, miközben itthon változások is történtek. 

Amikor visszatértem 1997 környékén, akkor a főépület mellett elkezdődtek az új épületrész munkálatai. Ebben az időben nem sok fejlesztés volt a magyar egészségügyben, így ez egy különleges lehetőség volt. Az épület ma is látványos, bár van néhány gyermekbetegsége, mint például a szigetelés elégtelensége, ami miatt télen a fűtést nagyon fel kell tekerni, nyáron viszont túlságosan meleg. Mára a szakmai program – hiszen óriási ütemben fejlődik a szívsebészet – kinőtte az épületet. És ha már az épületeknél tartunk, éppen most értesültem róla, hogy talán megvalósulhat egy régi álom, egy új és modern, XXI. századi épület. Remélem, még nyugdíj előtt dolgozhatom benne. 

Megvolt az új épület, mégis újra útra kelt, miért? 

Volt itt egy nagyon lendületes fejlődés az ezredfordulótól, és azt gondoltam, hogy ezt mindenki támogatni fogja. Új műtéti eljárásokat vezettünk be, sokat operáltunk, jók voltak az eredményeink. Azután elég sokan elmentek, én Münchenbe, később pedig több fiatal is, például Abu Dhabiba.  

De miért döntött így? Elég lett? 

Teljes kiégést éreztem, minden irányból. Nagyon keményen dolgoztam, sok új műtéti típust is végeztünk, de nem éreztem a szakmai támogatást, és azt sem láttam, hogy anyagilag hogyan fogok boldogulni. Münchenben rengeteg műtétet lehetett végezni. Nagyon a kezünk alá dolgozott mindenki. Ha valami új ötletem volt, akkor a főnököm csak annyit kérdezett: Herr Prodán, meg tudja ezt csinálni? Mondtam, igen. Na jó, akkor csinálja! Idehaza egyfajta tanult tehetetlenség van, odakint viszont szárnyalt az innováció. Ha volt egy új dolog, azonnal adaptálták.  

De visszajött… 

Igen, azért mindennek meg van az ára. Amíg idehaza kb. 100-150 műtétet végzek évente, addig kint alapból 200 fölött, de volt olyan is, amikor két kollégám is beteg lett, hogy 300 fölött jártam. És hát a kapitalizmus az kapitalizmus. Ha meg tudtam ennyit csinálni, akkor ezt már természetszerűleg várták el. Azután a 2010-es hazai változások kapcsán abban bíztam, hogy a fellendülés a mi intézetünk táján is bekövetkezik. Végül   történelmi léptékben mérve nem tévedtem, mert tavaly be is következett, az persze már más kérdés, hogy ez nem az én orvosi karrierem alatt történik.  

Akkor a jelenre ugorva, itt elindult egy új osztály? 

Igen, és ez azért nagyon szép. Mi vagyunk ma Magyarországon a legnagyobb gyermek intenzív osztály, 24 ággyal. Nagyon igyekszem, hogy megtartsam a fiatalokat, akik dinamikus, tettre kész kollégák. Fantasztikus ilyen jó csapatban dolgozni.  

57 évesen hogy érzi, hol tart most? Még tanulna, vagy már tanítana? 

Tanítani már régóta tanítok. Amikor Franciaországból 1997-ben hazajöttem megfogadtam, hogy mindazt, amit tudok, az megmutatom, képletesen szólva, nem takarom el a kezem. Így a velem egykorú kollégák is megtanulhatták, amit én tudtam.  

A szobájában, ahol különböző gyermekek által készített ajándékok vannak, az egyik falon több aláírás is látható. Kik ők? 

Azon kollégák kézjegyei, akik szerte a világból nálam jártak, velem operáltak, segítettek nekem. Vannak itt japánok, finnek, oroszok, horvátok, mert nagyon sok olyan kolléga dolgozott nálam még Münchenben, aki utána azt mondta, hogy a bonyolultabb műtéteket csináljuk együtt. Sokat járok Kazahsztánba, Zágrábba, Belgrádba besegíteni. Ez egy ilyen társaság, segítjük egymást. Egy hamburgi barátom Michael Hübler, akit egy nehéz, transzplantációra váró eset kapcsán faggattam, hogy mit javasolna, volt-e már ilyen esete, hogy tegyük-e műszívre a beteget? Ez karácsony előtt két nappal volt, mire csak annyit mondott: holnap ott vagyok. A műtét remekül sikerült. Másnap a kislány annyira jól lett, hogy amikor viziteltem a legnagyobb problémája az volt, hogy úgy enne egy kis bajai halászlevet karácsonyra, mivel onnan származott. Volt egy nagy pecás műtősfiúnk ügyeletben, és mivel tudtam, hogy halászlevet fog főzni, megkértem, hogy hozzon be egy kicsit. És akkor ez a kislány karácsonykor halászlevet tudott vacsorázni. 

Akkor önök egy nagy családot alkotnak így együtt? 

Nagyon erősen együtt dolgozunk, és talán abban különbözünk más szakmáktól, hogy itt nagyon sok ember dolgozik együtt, alkot egy csapatot. Nem szoktunk összeveszni egymással, hiszen aki nem segít, az nem is kapja vissza. Már a kardiológus és a szívsebész is egymásra van utalva. Nagyon büszke vagyok erre az elkötelezett, jól képzett csapatra. 

Van, hogy bohócorrot húz, talán ennyire vidám dolog gyermekeket gyógyítani? 

Ez itt egy más univerzum, én személy szerint is nagyon sok örömöt kapok tőlük. Egyébként is, a gyerekekkel akkor lehet jól együttműködni, ha az ő nyelvükön szólunk és teljesen őszintén. A gyerekek nem „kis hülyék,” akiknek gügyögni kell, ők azok, akik 20-30 év múlva adják azt a Magyarországot, amit mi szeretnénk, hogy jobb legyen, mint a mostani. Kevesen tudják, de a magyar társadalom 1 százaléka él veleszületett szívhibával. Ezek egy része sosem derül ki, de ha mégis, akkor leggyakrabban csecsemő-, vagy fiatal felnőttkorban történik.  

Mi az, ami motiválja és hogyan éli meg a határok elérését, a kudarcot, ha van ilyen? 

Igazi siker volt az a kisleány, akit sikerült műszívre tenni és másfél év után meggyógyult a szívizomgyulladása és transzplantálás nélkül, a saját szívével élhet ma is. Persze vannak nehézségek, vannak kudarcélményeim bőven, nem tussolom el őket. Kicsit hasonlóan a focihoz, kielemzem és igyekszem tanulni belőle. Az igazi kudarc, ha ismétlődnek a hibák. Azt nehéz feldolgozni, azt el kell kerülni. 

Beszéljünk egy kicsit a hobbijáról. Szobája tele van bakelit lemezekkel, sarokban egy házi készítésű igazi „csöves erősítő”.  A lemezek között szinte minden stílus klasszikusa fellelhető az asztalon pedig Süsü a sárkány borítója. Nehéz nem kitalálni a hobbiját, vagy tévedek? 

A munkám az egyik hobbim, tényleg szívből csinálom. És hát a zene, igazi mindenevő vagyok a hangulat függvényében. Szeretek sportolni, vízre szállni, ha időm engedi, de a munkámat nagyon élvezem. 

Ha lehetne egy kívánsága, mi lenne az? 

Szeretném megélni, hogy ez a centrum fejlődik, hogy amit kitalálok annak a 80%-a megvalósulhat, hogy egyre jobban közelítjük a nemzetközi színvonalat, hogy egy kutatóbázis is kialakulhat. 

Akkor boldog lenne? 

Akkor boldog lennék!  

Dr. Grózli Csaba  

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2021/1. számában jelent meg.