Büszke rám a háziorvosom

Büszke vagyok a háziorvosomra 

Tíz éve, amikor az Alföldre költöztem, már májbeteg voltam és háziorvost kellett váltanom. Egy kis faluban nem volt sok választás, egy fiatal doktornő, dr. Babák Bernadett rendelt heti három alkalommal. Akkor még semmi kapcsolat nem alakult ki köztünk, de kedvessége és türelme, valamint alapossága már akkor is szimpatikus volt. 

Sajnos az élet úgy hozta, hogy az állapotom tovább romlott, a mentő száguldott velem nyelőcsővérzés miatt arra a sürgősségi osztályra, aminek ő volt akkor a vezetője a háziorvosi praxisa mellett. Láttam rajta, mennyire megrémült, de azonnal értő csapat vett kezelésbe, majd miután elláttak, vitt a mentő tovább a megyei kórházba. Míg bent feküdtem, többször kaptam tőle üzenetet, hogy kitartást kíván. Rendszeresen érdeklődött az állapotom felől. Furcsálltam, hiszen nem ehhez szoktam hozzá, de nagyon jó érzés volt. 

A következő alkalommal pedig, amikor mindez megismétlődött, már a mentőt egyenesen irányította a megfelelő helyre, hogy az életemet mentsék, és ne teljen el több idő annál, mint ami szükséges. 

Egyre sűrűsödtek a találkozások, végigkísérte utamat, és mikor már az életmentő májtranszplantációra vitt a mentő a Transzplantációs Klinikára, ő volt az első, akit értesítettem. Bár nem beszéltünk róla, de tudtam, sejtettem, hogy mennyire izgul értem. Ahogy pedig hazaérkeztem és megtehettem, az első utam szintén hozzá vezetett. 

Speciális állapotomra és az állandó gyógyszerekre való tekintettel az első időszakban mind a ketten bátortalanok voltunk.  Együtt tanultunk a gyógyszerekről, a kísérő jelenségekről. Mi árthat, mit szabad. 

Pár hónapos májtranszplantáltként történt, hogy nagyon beteg lettem. Soha nem szoktam lázas lenni, de akkor nagyon levert a lábamról. Kijött a tanyára és mikor meglátta a fekélyes sebeket rajtam, ő is tanácstalan volt. Nem habozott sokáig, elkérte a kezelőorvosom telefonszámát és nem volt rest telefonálni, hogy egyeztessen vele. Akkor nem tudott segíteni, be kellett feküdnöm a bőrklinikára, bár ott sem találták a fekélyek okát, így nem csak ő volt tehetetlen. De meggyógyultam. 

Mikor pedig egyéves májtranszplantált születésnapos lettem, akkor büszkén együtt ünnepeltük meg a születésnapomat. 

Ha megtudtam egy-egy információt, rögtön átadtam neki, a gyógyszereim hatóanyagait pedig ő is megtanulta, ezt mindig figyelembe véve írt akár antibiotikumot, akár más gyógyszert. 

Olyan kapcsolat alakult ki köztünk, ami már nem csak orvos-beteg közötti, hanem szinte baráti. Vittem neki a Szervusz újságokat és lelkesen hallgatta, hogy csoportot alapítottam a facebookon (Májtranszplantáltak közössége), segítem a többi beteget is. Biztatott és láttam rajta mennyire büszke. 

Pedig elfoglalt orvos. Jelenleg azon kívül, hogy egy tini fiút nevel a férjével és ő a háziorvosunk, a sürgősségi osztályon is dolgozik, valamint mentőorvos, amit imád csinálni. Nem csak nekem, hanem a többi embernek is példát mutat a táplálkozásban, sportban és életmódban. 

Sok sorstársamtól hallom, hogy szinte nem is jár a háziorvosához, mert az nem mer bevállalni egy szervátültetett beteget. Találkoztam én is ilyen orvosokkal, és természetesen megértem őket. De rajtuk áll, hogy mennyire képzik magukat, mennyire merik felvállalni, ha ilyen beteg csöppen a területükre. 

Úgy gondolom, mi egymást építjük és amilyen büszke vagyok én rá, olyan büszke ő is rám. 

Sokat levelezünk, és bizony utolsó levélváltásunkkor, mikor olvastam, könnyek szöktek a szemembe, mert ezt írta. 

„Te vagy az egyetlen transzplantált betegem, és mikor erről bárhol szó van, büszke vagyok rá, hogy nekem van egy ilyen májtranszplantáltam. Mint szülő a gyermekére, ha valamiben különleges, vagy tehetséges. Büszkélkedek veled! Tényleg nagyon felnézek rád, amin keresztülmentél, ahogy azóta is viseled. És közben felneveltél két szuper csajt, gyönyörűek és nagyon szép utakon járnak.”  

Kell ennél nagyobb dicséret? Ez akkora lendületet adott nekem, hogy bármi történjék is, mindig ki fogok tartani. Már nem csak a családomért, a segítőimért, hanem érte is. Mindenkinek ilyen háziorvost kívánok! 

Nagy Mara 

Az eredeti cikk a Szervusz újság 2020/2. számában jelent meg.