Járay Jenő professzor tizenhat éves korában látott egy anatómiakönyvet az osztálytársa édesapjánál. Elbűvölték az ábrák, ami az első lépése volt az orvosi pálya felé. Urológus lett, és fiatal, teherbíró munkatársként „rásózták” a műveseosztályt. Innen indul a történet, ahogy ő látja a hazai veseátültetés lebilincselő történetét. Írását olvasva tiszteleghetünk sok neves szakember előtt, de azt is megtudhatjuk, mire használható a házilag barkácsolt ruhaszárító csipesz a veseátültetés során.

Középiskolás koromtól kezdve bejártam az OKI kórélettani osztályára, kórélettanász szerettem volna lenni. A Budapesti Orvostudományi Egyetem elvégzését követően némi szerencsével és támogatással a Budapesti Orvostudományi Egyetem Urológiai Klinikáján működő kísérleti laboratóriumba kerültem. Urológus lettem, de mivel egyedülálló, fiatal, jó teherbírású ember voltam, az urológiai osztályos munkán túl rám sózták az I. számú Belklinika tetején működő műveseosztályt. Ez akkortájt olyan volt, mint a rákosok kórterme…menthetetlenek voltak a betegek. Az urológia vezetője ekkor tért haza skóciai tanulmányútról (1969-et írtunk). Felvilágosított, hogy a vasfüggönyön túl az összes kutatási eszköz sokkal modernebb, mint az itthon lévők, lemaradásunk Nyugat-Európához képest óriási.

Akkoriban a dializáltak fél évet éltek…

Főnököm, Csata Sándor, az Akadémia orvosi osztályának titkára is volt, ezért vizitjei hajnalban zajlottak. Gyorsan beállítottuk a szokásos Tetránt és Strophantint, melyet aztán délben Rényi-Vámos tanár úr Diaphilinnel egészített ki. Kezdetben négy KILLtípusú lapdializátort használtunk a krónikus betegeknél, és volt egy merülőmedencés Necker-gépünk az akut betegek dialíziséhez. A rendszeresen dializált betegek fél évnél többet nem éltek.

Az akut veseelégtelenségben szenvedők, akiket a lábszárvénán keresztül kanüláltunk és dializáltunk, 3-4 kezelést követően vagy elkezdtek vizelni, vagy meghaltak. Nappal a nyolc fiatal nővér és jómagam „élet-halál urai” voltunk, és az intenzív betegellátásból mindent élesben kellett megtanulnom. A műveseosztályon fekvő betegekhez más klinikákról konzíliumba hívott kollégáktól rendkívül sokat tanultam, például Megyaszai Sándortól, aki az I. számú Sebészeti Klinika intenzív osztály vezetője volt, és az érkezését követően legtöbbször feltett nekem három „kellemetlen” kérdést az adott beteg állapotáról. Kiderült, hogy van még mit tanulnom.

Elképzelhetetlen volt…

1970-ben számomra döbbenetes hírt hallottam egy fiatal krónikus veseelégtelenségben szenvedő nőbetegünktől. Svédországról mesélt, ahol olyan sebészeti eljárást végeztek, melynek során a beteg közeli hozzátartozójából kivett vesét a betegbe beültették dialízis helyett, vagy azt követően. Ekkor hallottam először veseátültetésről…

Hazánkban az első veseátültetést (élő donorból) 1962-ben Szegeden végezték. Ezt a beavatkozást rendkívül heves, szakmainak „nevezett” vita követte, mert az urológusok számára elképzelhetetlen volt, hogy sebész az ő szakterületükön dolgozzon, vesét operáljon. A sikeresnek tűnő kezdeményezés elakadt, egészen a 60-as évek végéig, amikor az egészségügy irányítói kezdték érezni, hogy Magyarország e területen is lemaradt.

Az első műtét

1972 derekán az I. sz. Sebészeti Klinikán lehetőség nyílt arra, hogy franciául tudó kollégát kiküldjenek Párizsba, a Hamburger Intézetbe. Perner Ferenc beszélt franciául, és így egy évre kikerült Franciaországba, ahol számtalan sertésvese-átültetési kísérletet végzett, illetve 87 emberi veseátültetésben is asszisztált. Párizsból magával hozta az ottani sebészi technológiát, valamint az ott alkalmazott immunszuppresszív sémát. Ezeket az ismereteket, sok vita után beépítettük a korábban általunk elkészített kezelési protokollba. A műtétre váró urémiás betegek gyűjtése 1972-ben indult.

Itt kell megemlíteni Serényi Pál nevét, aki az Országos Baleseti Intézet mellkassebésze volt, és a 70-es évek elején Berlinben elsajátította az agyhalottból történő vesekivétel módszerét. 1973 őszén Serényi Pál felhívta Rubányi professzort, és az általa kivett két vesét felajánlotta, de ezt még akkor nem tudtuk beültetni. 1973. november 16-án délelőtt ismét felhívta Rubányi Pált, és eldicsekedett, hogy megint kivett két vesét, kell-e nekünk?

Rubányi Pál és helyettese Szécsény Andor hívatott bennünket – Megyaszait, Pernert és engem –, és elmondta, hogy van két vese. Külön-külön megkérdezett bennünket, meg tudjuk-e csinálni. A válasz igen volt. Megkaptuk a zöld jelzést. Ekkor kinyitottuk az elzárt szekrényt, elővettük az eldugott 6.0 Prolein varróanyagot, a vese kanülálásához szükséges primitív kis kanülöket, és a házilag fabrikált ruhaszárító csipeszt, melynek segítségével a vese érfalát óvatosan hozzá lehetett szorítani a rézkanülhöz a vese átmosásakor. A két kiválasztott betegért ezen a kedd délutánon én mentem az Urológiai Klinika műveseosztályára. Levettem a betegek vérét a szokásos laboratóriumi vizsgálatra, majd az első műtétet 20 óra 20 perckor megkezdte a Perner Ferenc, Szécsény Andor, Faller József orvostriász, az altatóorvos Megyaszai Sándor volt. A műtét 290 percen át tartott.

Megnyílt a zöld füzet, és a fontos hajóút

A második műtétre szerda hajnalban került sor, 03 órakor, ez 257 percig tartott. A teamben annyi változás történt, hogy Szécsény Andor helyére Karády doktor, míg Faller doktor helyére pedig én léptem. A műtétek után egy héten keresztül bent laktam az intenzív osztály kis ügyeleti szobájában, csak ezekre a betegekre vigyázva. A második beteg szövődmény nélkül gyógyult, és december elején távozott a klinikáról. Az átültetett vesével további 22 évet élt. Az első betegünk sajnálatos módon – szűrt, mosott vörösvértest hosszas előállítása következtében – meghalt infarktusban 2 nap múlva.

Megkezdődött a veseátültetett betegek adatainak gyűjtése az általam szerkesztett zöld füzetbe. A benne lejegyzett anyag 1985-ben került számítógépre, saját fejlesztésű programba. Az adatok gyűjtését rendkívüli szorgalommal Hidvégi Márta végezte egészen 2009-ig (ekkor az adatbázisban már 3224 veseátültetett beteg részletes adatai voltak).

Korábban már említettem, először egy beteg hozta a hírt, hogy Svédországban veseátültetést végeznek. Így 1970-71-ben reménykedve adtam be ösztöndíj -kérelmet, de helyhiányra hivatkozva elutasították. 10 évvel később, l983-ban az Állami Díj átvétele után három hónappal viszont „örömmel értesítettek”, hogy lehetőségem nyílik egy svédországi ösztöndíjra. 1984-ben három és fél hónapot tölthettem Göteborgban. Az osztályt Hans Brynger vezette. Ennek azért van jelentősége, mert l987-ben a harmadik ESOT Kongresszus megnyitóján Hans Brynger közölte az ott lévő kicsiny magyar csoporttal, hogy a megnyitó ünnepség egyik díszvendége Csehák Judit egészségügyi miniszter lesz, a svéd szakminiszter meghívására. Az ünnepség Marstrand szigetén volt, ahová Göteborgtól 3 órás hajóút vezetett. Kicsiny küldöttségünk számtalan véletlennek köszönhette, hogy Csehák Judittal egy hajón tölthette ezt a három órát, s ez elegendő idő volt arra, hogy meggyőzzük őt a szervátültetés jelentőségéről. Ebben a svéd egészségügyi miniszterasszony szavai is megerősítették.

1988-ban Perner Ferencet miniszteri biztosként megbízták az akkor már három éve üresen álló Baross utcai épület felújításának felügyeletével. Ez óriási lehetőség volt számomra is, mivel megbízást kaptam arra, hogy a felmerülő orvostechnológiai problémák megoldásában részt vehessek. 1991-ben a KGST összeomlásával megszűnt az a kényszer, hogy a szocialista gyártmányú gépeket vegyük. Így az akkori legmodernebb nyugati műszereket szerezhettük be.

Két feladatom volt

A Klinika ünnepélyes keretek között 1994-ben nyílt meg. Jómagam Alföldy Ferenc mellett az egyik igazgatóhelyettes lettem. Azon nyomban elkezdtük a májátültetés előkészítését, melyet 1995. január 5-én sikerrel el is végeztünk. Perner Ferenc nyugdíjba vonulása után 2003. január1-én kaptam igazgatói kinevezést, és ezt a feladatot 2009. július 1-ig láttam el. Kinevezésemet Szollár Lajos dékán a következő szavak kíséretében adta át:- Két feladatod lesz: az elmúlt évek pénzügyi hiányát ledolgozni és a májátültetett betegek túlélését javítani. Úgy vélem mindkettő sikerült.

Majorné Egri Krisztinát gazdasági vezetőmmé neveztem ki, s vele sikerült a Klinikát pénzügyileg rendbehozni, és a folyamatos működést biztosítani. Igazgatói munkámat mindig is team-munkának tekintettem, igyekeztem a klinika és a szervátültetés érdekeit képviselni. Szerintem sikerült is.

Nem csinálnám másképp

Mindig fontos volt számomra, hogy a fiatal, tehetséges és ambiciózus orvosaim képezhessék magukat külföldön. Az ott megszerzett tudásukkal voltunk képesek itthon az új műtéti/kezelési módszereket elkezdeni és rendszeressé, valamint sikeressé tenni. A klinikáról évente 10-15 orvos mehetett külföldi kongresszusokra, tanulmányutakra. Kijelenthető, ez hathatós gyógyszergyári támogatások nélkül lehetetlen lett volna. Erőmhöz mérten örömmel támogattam a kollégák tudományos munkáját, segítve ezzel is szakmai karrierjüket. Visszatekintve a hazai egészségügyben eltöltött – nem mindig könnyű – évtizedekre, azt mondhatom, ha újra kezdhetném, se csinálnék semmit másként.

Az első műtétek után az egész klinika ujjongott, és rendkívül nagy volt a lelkesedés, de abban az évben több veseátültetést már nem végeztünk. A 100. veseátültetést a klinika teljes személyzete 1980. április 11-én ünnepelte. Huszonegy év alatt, 1994 júniusáig az I. számú Sebészeti Klinikán majdnem ezer veseátültetést végeztünk, de az ezrediket 1994. december 8-án már új Baross utcai Klinikán ünnepelhettük.

Szakmai eredményeink 2003–2009

Jól felkészült kollégáknak (sebész, belgyógyász, altatóorvos, radiológus, laboros) és a kitűnő ápoló személyzetnek köszönhetően az alábbiakról számolhatok be:

• A felnőtt és a gyermek májátültetések számát sikerült évi 18-ról 40-re növelni. Az intenzívosztály átszervezésével és a tapasztalatok növekedésével sikerült elérnünk a májátültetettek túlélését nyugat-európai szintűre emelni. A szövődmények száma csökkent, az ápolási idő lerövidült.
• Hosszas tárgyalásokat követően az egészségügyi hatóságok engedélyezték, hogy HBV-pozitív betegben is végezhessünk májátültetést.
• 2003-ban nemzetközi kollaborációban megkezdtük a hasnyálmirigyszigetsejt-átültetést.
• 2004-ben végeztük el a Klinikán az első hasnyálmirigy-vese együttes beültetést. Növeltük a májreszectiók számát, és elkezdtük a májdaganatok radiofrekvenciás ablatióját is.
• 2006 januárjában két kisgyermeknél végeztük el az első élődonoros májátültetést, mindkét esetben szülők adták májlebenyüket. A televízió rendszeres híradásának köszönhetően a beteg gyerekek gyógyulásáért egy ország izgult.
• 2007. január 1-jén az öt évvel korábban megalapított Hungarotranszplant megszűnt, a feladatot az OVSZ kapta meg, és látja el a mai napig. A szervdonáció koordinációja szerintem ezzel a helyére került.
• 2007. november 19-én megtörtént az első felnőtt élődonoros májátültetés testvérek között.
• 2007-ben egy, 2008-ban két betegnél történt máj és vese együttes átültetése.
• 2008-ban elvégeztük az első laparoszkópos vesekivételt élő donorból.
• 2008-ban már 16 élő donorból származó vesét ültettünk be (125 halottból származó vese mellett).
• Növeltük a gyermekkori veseátültetések számát is (átlagosan 7 eset/évről 11 eset/évre), az I. számú Gyermekklinika orvosainak közreműködésével.
• Az egyre modernebb immunszuppresszív kezelés eredményeként javult mind a betegek, mind az átültetett vesék túlélése.

Prof. dr. Járay Jenő / Dr. Grózli Csaba